Category Archives: Egyéb Jogalkalmazást segítő dokumentumok

Állásfoglalás a hiánypótlás kérdéséről a hatósági eljárás vonatkozásában

1. A kérdésben szereplő tényállás

 A kérelmező ügyfél 2019. évben indított egy kút fennmaradási engedéllyel kapcsolatos ügyet. A kérelmező ügyfél talajvízre szűrőzött kutak fennmaradási engedélyével is foglalkozik. A jegyző eljárása a kérelmező ügyfél szerint a II. fokú hatóság végzése alapján sorozatosan jogsértő volt.

Az eljárás megindításakor még szükséges volt az erre jogosult szakember (101/2007. KvVM. rend. 13.§-ban megjelölt végzettség) a szakmai dokumentum aláírásához. A 2020. január 1-jén hatályba lépő vonatkozó jogszabályváltozás következtében 2020. január 1-től már nem kell szakembernek aláírnia az ásott kutak dokumentumait.

A felmerült ügyben a 2020. évben megkapott hiánypótlásról a szakember aláírását hiányolják, de a jogszabályváltozás következtében arra már nincsen szükség.

A kérdés az, hogy ha ezen ügyre az eljárás megindítása időpontjában lévő szabályozás vonatkozik, akkor szükséges-e a szakember aláírása, vagy a jelenleg érvényes szabályzó alapján akár a tulajdonos is alá írhatná a dokumentumot. 

2. A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület Igazságügyi Minisztériummal egyeztetett álláspontja

Mindenekelőtt kiemelendő, hogy a jogszabályok szabályozási átmenetére – időbeli alkalmazhatóságára – nem az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 143. §-a az elsődlegesen irányadó norma, azaz nem ebből kell kiindulni, hanem a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Jat.) szabályozási átmenetre vonatkozó rendelkezéseiből. Ez azért is igaz, mivel a megkeresésben említett ügyben nem a hiánypótlás Ákr.-ben említett szabálya változott meg, hanem az Ákr.-t kitöltő, kiegészítő jogszabályi rendelkezés.

Megjegyzendő, hogy az Ákr. 2. § (1) bekezdésében foglalt jogszerűség elve szerint: A közigazgatási hatóság (a továbbiakban: hatóság) jogszabály felhatalmazása alapján, hatáskörét a jogszabály keretei között, rendeltetésszerűen gyakorolva jár el. Ebből következően a hatóság az eljárása során alapelvi követelményként veszi figyelembe az alkalmazandó jogot, attól nem térhet el, ami feltételezi a hatóság részéről az eljárása során alkalmazandó jogi környezet folyamatos figyelemmel kísérését, vizsgálatát.

Azt tehát, hogy a hatályba lépett rendelkezéseket mikortól szükséges alkalmazni, főszabály szerint a Jat. 15. §-a határozza meg.  A Jat. 15. §-a a jogelméleti szempontból általánosnak tekintett szabályozási átmenetet kodifikálja főszabályként. A Jat. 15. § (1) bekezdése szerint a jogszabályi rendelkezést – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint a megkezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni. Emellett a Jat. 15. § (2) bekezdése értelmében, a jogszabályi rendelkezést – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – a hatálya alatt keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint megkezdett eljárási cselekményekre a jogszabályi rendelkezés hatályvesztését követően is alkalmazni kell.

A Jat. tehát – az anyagi jogi szabályok alkalmazása mellett – az eljárásjogi normák esetében is előírja a továbbhatást, továbbá előírja, hogy az eljárási szabályok változása nem érinti az adott eljárás során már végrehajtott eljárási cselekmények, eljárási döntések hatályát, azaz az új eljárási szabályokat a hatálybalépésüket követően megkezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni.

Az eljárásjogi szabályok alkalmazandósága szempontjából fontos hangsúlyozni, hogy „eljárás” értelemszerűen egy több eljárási cselekményből álló folyamatot takar, amelyen belül főszabály szerint világosan elkülöníthető, hogy mely eljárási cselekmény (például hiánypótlás, tanú meghallgatása, szemle) mely időpontban kezdődik meg. Egyes eljárási szabályok, így például a hatásköri szabályozás, hatósági eljárásban az ügyintézési határidő vagy az eljárás eljárási okokból történő megszüntetésének kötelező esetei az egész eljárást érintő szabályok, és nem csupán eljáráson belül részcselekményt valósítanak meg.

A hiánypótlásra okot adó anyagi jogi szabály alkalmazhatóságára vonatkozóan tehát, elsősorban az azt módosító jogszabályban található átmeneti rendelkezés az irányadó, ennek hiányában pedig a Jat. 15. §-a irányadó. A hiánypótlás jogintézményének lényegét és célját egyébiránt az Ákr. 44.§-a határozza meg, aminek értelmében: „[h]a a kérelem a jogszabályban foglalt követelményeknek nem felel meg, az eljáró hatóság határidő megjelölésével, a mulasztás jogkövetkezményeire történő figyelmeztetés mellett – ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik – egy ízben hiánypótlásra hívja fel a kérelmezőt.”

Ha nincs eltérő szabályozási átmenetet rögzítő rendelkezés, úgy a Jat. alapján a folyamatban lévő eljárásban már nem lesz szükség a hiánypótlás esetén az érintett aláírására, hisz amennyiben a jogszabályban megfogalmazott követelmények az eljárás során változnak, úgy a megváltozott jogszabályi követelményeket szükséges figyelembe venni, feltéve, ha jogszabály másként nem rendelkezik, azaz a módosító rendelkezés nem zárja ki a folyamatban lévő ügyekre való alkalmazását.

Az Ákr. 43.§ (13) bekezdése szerint: „Ha [függő hatályú] döntés meghozatalának nincs helye, a hatóság az ügyet ez esetben is teljes eljárásban intézi el. A hatóság – szükség esetén – szakhatóságot keres meg, rendelkezik a [43. §] (7) bekezdés d) és e) pontjában meghatározottakról, a tényállás tisztázásához szükséges előre látható eljárási cselekményekről, hiánypótlásra hív fel, továbbá tájékoztatást ad a határidő túllépésének jogkövetkezményeiről.” Ezek alapján az Ákr. 43.§ (13) bekezdése arra az esetre vonatkozik, amikor a hatóság teljes eljárásban vizsgálja az ügyet, azaz tényállást kell tisztáznia. Ebben a körben van lehetősége arra, hogy hiánypótlást bocsásson ki, de a törvény szerint ezt csakis akkor teheti meg, ha az szükséges. Vagyis, ha korábban jogszabály valaminek az igazolását írta elő, de ezt a kötelességet egy másik jogszabály végül megszüntette, akkor a folyamatban lévő eljárásban megszűnt annak a korábbi ténynek a tisztázási kötelezettsége, azaz szükségtelen e körben az ügyféllel hiányt pótoltatni.

Következésképpen nincs helye olyan körülmény vagy tény vizsgálatának az eljárás során, amelyet az eljárás adott pillanatában, a döntés meghozataláig már nem ír elő, illetve a már így beszerzett bizonyítékot a hatóság a döntés meghozatalánál nem vehet figyelembe.

Az Ákr. 62.§ (2) bekezdése kimondja: A hatósági eljárásban minden olyan bizonyíték felhasználható, amely a tényállás tisztázására alkalmas. Nem használható fel bizonyítékként a hatóság által, jogszabálysértéssel megszerzett bizonyíték. Az Ákr. 62.§ (2) bekezdése a bizonyítás tényállás tisztázására való alkalmasságát írja elő.

Végezetül a bírói gyakorlat következetes álláspontja az, hogy a tényállás tisztázása a konkrét ügy jogilag releváns tényeinek, körülményeinek pontos megállapítását, feltárását jelenti.

Állásfoglalás párhuzamos első- és másodfokú eljárás esetén a felfüggesztés szabályainak alkalmazása vonatkozásában

I. A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesülethez beérkezett állásfoglalás kérés

Az elsőfokú szociális igazgatási eljárás keretén belül (rendszeres pénzellátás felülvizsgálata) a szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (továbbiakban: Szoctv.) 17. §-a alapján ügyfelünket, a jogosulatlanul és rosszhiszeműen felvett pénzbeli szociális ellátás visszafizetésére köteleztük, valamint ezzel egyidejűleg megszüntetésre került a pénzellátáshoz való jogosultsága.

Ügyfelünk az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (továbbiakban: Ákr.) szerinti jogorvoslati jogával élve, törvényes határidőn belül, fellebbezéssel élt fenti határozatunk megváltoztatása és a részére megállapított visszafizetendő ellátás méltányosságból történő elengedése okán.

Fellebbezését az Ákr. 119. § (3) bekezdése alapján a fellebbezési határidő lejártát követően felterjesztettük a másodfokú szociális hatóság részére.

A fentiek alapján az alábbi eljárásjogi dilemmában kérném a megtisztelő szakmai állásfoglalásukat:

Abban az esetben, ha az ügyfél fellebbezésében nem csupán a megszüntetett ellátásra való jogosultsága visszaállítását kérte, hanem ezzel egyidejűleg a részére határozatunkban megállapított jogosulatlanul és rosszhiszeműen felvett pénzbeli szociális ellátás visszafizetése méltányosságból történő mellőzését is kérelmezte, akkor az első fokú szociális igazgatási hatóság gyakorolhatja-e az Szoctv. 17. § (4)-(4a) bekezdései szerinti méltányossági jogkörét?

Ha az elsőfokú hatóság az Szoctv. szerinti méltányossági jogkörét, a felterjesztett döntésére vonatkozó kérelem kapcsán, hatásköre hiányában nem gyakorolhatja az Ákr. 117. § (1) bekezdése okán, abban az esetben az elsőfokú szociális igazgatási hatóság az Ákr. 48. §-a szerint felfüggesztheti-e eljárását jogszabályszerűen a II. fokú hatóság döntésének közléséig?

Az elsőfokú szociális igazgatási hatóság elbírálhatja-e (a másodfokú szociális igazgatási hatóság döntésének közlése előtt) az általa felterjesztett fellebbezésben foglalt méltányossági kérelmet tartalma alapján, ha az Ákr. 117. § (1) bekezdése szerint az első fokú szociális igazgatási hatóság döntése végrehajtására halasztó hatály van érvényben?

Abban az esetben, ha az első fokú szociális igazgatási hatóság részére nem lehetséges a méltányossági kérelem alapján indult eljárás jogszabályszerű felfüggesztése az Ákr. és a vonatkozó ágazati törvény (Szoctv.) rendelkezései szerint, valamint a fellebbezés felterjesztése okán a másodfokú szociális igazgatási hatóság részére átruházott hatásköre miatt sem gyakorolhatja méltányossági jogkörét, milyen törvényes eljárásjogi megoldást javasolnának Önök az ügyfél méltányossági kérelmének jogszerű elbírálása érdekében?

II. A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület álláspontja

A megküldött jogeset alapján megállapítható, hogy az elsőfokú hatóság egyidejűleg döntött egy szociális pénzbeli ellátás megszüntetéséről, illetve a jogosulatlanul felvett ellátás visszafizetéséről.

Az ügyfél mindkét kérdésben beadvánnyal élt:

1. jogorvoslati kérelme az ellátásnak a jövőre vonatkozó megszüntetésére vonatkozik,
2. méltányossági kérelme pedig az eddig jogosulatlan ellátás elengedésére.

A jogorvoslati kérelemre az elsőfokú hatóság helyesen járt el a fellebbezés és az iratok felterjesztésével, hiszen azt saját hatáskörben nem kívánta elbírálni.

A méltányossági kérelem vonatkozásában (függetlenül, hogy a hatóság egy vagy két döntésben rendezte az ellátás megszüntetését és a visszafizetésre kötelezést, és függetlenül attól is, hogy az ügyfél a kérelmeit egyben nyújtotta be) az első fokú hatóság kötelessége eljárni a Szoctv. 17. §-a alapján. Nincs helye a méltányossági eljárás felfüggesztésének az Ákr. alapján, ugyanis az Ákr. 48. § (1) bekezdése értelmében „[a] hatóság felfüggeszti az eljárást, ha a) az előkérdés bíróság hatáskörébe tartozik, vagy b) az ügyben külföldi szervet kell megkeresni. Mindemellett az Ákr. 48. § (2) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik: „[t]örvény lehetővé teheti az eljárás felfüggesztését, ha az előkérdés más szerv hatáskörébe tartozik, vagy ugyanannak a hatóságnak az adott üggyel szorosan összefüggő más hatósági döntése nélkül megalapozottan nem dönthető el.”

A hivatkozott (1) bekezdés egyértelműen nem alkalmazható. A (2) bekezdés pedig akkor lehetne alkalmazható, hogy az ott lévő „törvény lehetővé teheti” feltétel az adott ügyben alkalmazandó másik ágazati törvény alapján fennállna, azonban ez itt nem állapítható meg.

Ha a járási hivatal a hatáskörébe tartozó szociális ellátás megtérítését rendeli el, a megtérítés összegét, illetve pénzegyenértékét és a kamat összegét – amennyiben annak megfizetése a kötelezett megélhetését súlyosan veszélyeztetné – méltányosságból a) csökkentheti vagy elengedheti, ha a visszafizetésre kötelezett személy családjának egy főre jutó havi jövedelme nem haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét, b) részletekben fizettetheti meg. [vö. Szoctv. 17. § (4) bekezdés]

A fellebbezéssel érintett döntés egy olyan pénzellátás megszüntetésére irányul, amelyet az ügyfél jogosulatlanul – akár jó-, akár rosszhiszeműen – vett igénybe. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a pénzellátás megszüntetésére irányuló döntés hatálya nem a döntés kiadmányozásának vagy közlésének, hanem annak dátumától számítódik, amikortól az ügyfél – körülményei megváltozását követően – az ellátást jogosulatlanul vette igénybe. Tehát, a hatóság e döntését visszamenőleges hatállyal, azzal a nappal hozza meg, amikortól az ügyfélnek járó ellátást egyébként is meg kellett volna szüntetni (pl. munkaviszonya létesítésének napjától). A jogosulatlanul igénybe vett ellátás összegét is ezen időintervallumra, tehát a jogosultság megszűnésétől a döntés meghozataláig terjedő időszakra tekintettel kell visszafizetni, figyelemmel természetesen a Szoctv. 17. § (3) bekezdésében foglalt szubjektív és objektív határidőkre.

Tekintettel arra, hogy a méltányossági kérelmet az elsőfokú hatóságnak kell elbírálnia, e hatóságnak a fenti oksági kapcsolatot figyelembe véve kell – kizárólag a méltányossági kérelmet elbíráló – döntését meghoznia. A kérelem elbírálásának, egyáltalán benyújtásának előfeltétele – ti. végleges és végrehajtható döntés mondja ki, hogy az ellátást az ügyfél jogosulatlanul vette igénybe – itt azonban hiányzik. Az Ákr. szabályozása szerint a hatóság a kérelmet visszautasítja, ha az eljárás megindításának jogszabályban meghatározott feltétele hiányzik, és e törvény ahhoz más jogkövetkezményt nem fűz [vö. Ákr. 46. § (1) bekezdés a) pont].

Összegezve az elsőfokú hatóságnak a jogosultság kérdésében hozott döntése nem végleges és – mivel azt az ügyfél megfellebbezte – nem is végrehajtható, ezért az ezen a döntésen alapuló pénzellátás visszafizetésére kötelezés sem lehet az. Mivel pedig e kérdés elbírálása még nyitott, a döntés nem végrehajtható, az ügyfél részéről visszafizetési kötelezettség nem állhat fenn. Amennyiben pedig az ügyfélnek e kötelezettsége még nem áll fenn, úgy méltányossági kérelme az eljárás e szakaszában nem értelmezhető, így a méltányossági kérelmét az Ákr. 46. § (1) bek. a) pontjában foglaltak szerint kell visszautasítani azzal, hogy a méltányossági kérelmet megalapozó feltétel (ti. az azt megalapozó döntés) hiányzik. Ez esetben az elsőfokú hatóságnak a méltányossági kérelem tárgyában a kérelmet 8 napon belül, végzés formájában kell visszautasítania [vö. Ákr. 46. § (1) bekezdés a) pontja, 50. § (6) bekezdése, valamint 80. § (1) bekezdése]. Az ügyfélnek a jogosultság tárgyában hozott végleges és végrehajtható döntésig visszafizetési kötelezettsége nem áll fenn.

Így a másodfokú jogorvoslati eljárásnak és az elsőfokú méltányossági eljárásnak egymással párhuzamosan kell folyamatban lennie, hiszen a méltányossági kérelem egy, a megszüntetés előtti összegre vonatkozó újabb elsőfokú eljárás, amire tekintettel az első fokú hatóság eljárási kötelezettsége az Ákr. 15.§-a alapján a kérelem megérkezésétől kezdődően beállt.

Amennyiben a másodfokú hatóság, felügyeleti szerv vagy bíróság által elbírált és ily módon végrehajtható döntés azt állapítja meg, hogy az ügyfél mindvégig jogosult volt az ellátásra és azt az elsőfokú hatóság jogszerűtlenül szüntette meg, úgy az első fokú hatóságnak a korábbi méltányossági kérelemmel összefüggően teendője nincs, hiszen az akkor is okafogyottá vált volna, ha egyébként a kérelmet az elsőfokú hatóság valamilyen okból nem utasítja vissza, az ügyfelet joghátrány ezzel kapcsolatban nem érte.

Amennyiben viszont a későbbi végleges döntés értelmében az ügyfél valóban jogosulatlanul vette fel az ellátást, visszafizetési kötelezettsége feléled. Ez esetben az elsőfokú hatóságnak hivatalból kell eljárást indítania az ügyféllel szemben az Ákr. 104. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a jogosulatlanul felvett ellátás visszafizetése céljából. E hivatalból indított eljárásban a döntés meghozatalát követően pedig az ügyfél már alappal nyújthatja be (ismételt) méltányossági kérelmét, melyet az elsőfokú hatóság az Ákr. és a Szoctv. vonatkozó rendelkezései alapján lesz köteles érdemben elbírálni.

Joggal merül fel a kérdés, hogy ha a méltányossági kérelemnek a hatóság helyt ad vagy éppen elutasítja, ugyanakkor a másodfokú hatóság az elsőfokú hatóság ellátás megszüntetésére vonatkozó döntését (vagy a döntés ezzel érintett rendelkezését) megváltoztatja vagy megsemmisíti, akkor előállhat az a helyzet, hogy egy visszaállított ellátásra vonatkozó méltányossági visszafizetést rendező/elutasító döntés van hatályban.

Álláspontunk szerint a kettő kérelem nem választható el ily módon egymástól. Az elsőfokú hatóságnak kettő döntése született ugyan, de a második döntése (ti. a jogosulatlanul felvett pénzellátás visszafizetése) szervesen következik az első döntésből (a pénzellátásra való jogosultság hiányának visszamenőleges megállapítása). A jogosulatlanul felvett pénzellátás méltányosságból történő elengedése azt feltételezi, a pénzellátás visszafizetésének kötelezettségét végleges és végrehajtható döntés mondja ki, tehát magát a pénzellátást jogosulatlanul vette fel az ügyfél. Amíg ilyen döntés nincs, addig a fellebbezésnek – figyelemmel az Ákr. 117. § (1) bekezdésére is – a döntés végrehajtása (bizonyos, a jelen ügyben azonban nem releváns kivételektől eltekintve) halasztó hatálya van, tehát a jogosultság hiányát megállapító döntés nem végleges és nem is végrehajtható. Amennyiben pedig az alapdöntés nem végrehajtható, úgy az e döntésre épülő, jogosulatlanul felvett pénzellátás visszakövetelésére sincs mód, a visszafizetési kötelezettség nem értelmezhető.

Ezek alapján az alábbi két lehetőséget látjuk jogi szempontból elfogadhatónak:

1. A méltányossági kérelmet el kell bírálni (ezt a másodfokú hatóság hatáskör hiányában nem fogja megtenni), amire szintén biztosított a jogorvoslat lehetősége. Ha ezzel az ügyfél nem él és az jogerős lesz, és eközben a másodfokú hatóság is meghozza az elsőfokú hatóság döntésével ellentétes határozatát, akkor az elsőfokú hatóság az Ákr. 120.§-a alapján visszavonhatja döntését, és a méltányossági kérelemre Ákr. 47.§ (1) bek. c) pontja alapján megszünteti eljárását. Az Ákr. 120. §-a az alábbiak szerint rendelkezik a döntés módosítása vagy visszavonása tárgyában: ha a hatóság megállapítja, hogy a másodfokú hatóság, a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási bíróság által el nem bírált döntése jogszabályt sért, a döntését annak közlésétől számított egy éven belül, legfeljebb egy ízben módosítja vagy visszavonja.
2. Ügyfélbarát eljárásnak véljük, ha az ügyfelet tájékoztatjuk jelen jogi helyzetről, egyben tájékoztatjuk arról is, hogy lehetősége van az Ákr. 49.§ (1) bekezdése alapján kérni az általa indított eljárás szünetelését, így elkerülhető, hogy a másodfokú döntés ismeretében számára kedvezőtlen, vagy később az elsőfokú döntéssel esetleg össze nem egyeztethető döntés szülessen.

Állásfoglalás az ügyfélkérelemmel való rendelkezési joga vonatkozásában

I. A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesülethez beérkezett kérdésben szereplő tényállás

A kérelmező ügyfél kérelemmel történő rendelkezésével kapcsolatban merült fel egy kérdés. A fellebbezési eljárásban módosíthatja-e a kérelmét az ügyfél, tekintettel az Ákr. 35. § (3) bekezdésére (a kommentár szerint elvileg igen).

A kérelem módosítása azt eredményezi, hogy az elsőfokú hatóság arról döntést a fellebbezési eljárásra tekintettel már nem hozhat, ha részt vett az elsőfokú eljárásban szakhatóság, akkor a módosított kérelem tárgyában állásfoglalást nem adhat. Nem utolsó sorban akár új ügyfél eljárásba vonását eredményezheti.

A kérdés az, hogy a másodfokú hatóság elbírálhatja-e a módosított kérelmet (pl. nincs új ügyfél, szakhatóság nincs az eljárásban, vagy a szakhatósági állásfoglalást a kérelem egyértelműen nem érinti), vagy az elsőfokú döntés megsemmisítése mellett az elsőfokú hatóságot az eljárás folytatására kötelezi a módosított kérelem tekintetében?

II. A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület Igazságügyi Minisztériummal egyeztetett álláspontja

a) Az állásfoglalást érintő jogintézmény

A kérelmező ügyfél kérelemmel való rendelkezési joga. A kérelmező ügyfél kérelemmel való rendelkezési jogának alapvetően három aspektusa van: ad1) Az ügyfél jogosult eldönteni, hogy nyújt-e be kérelmet. ad2) Az ügyfél jogosult eldönteni, milyen eljárást kezdeményez. ad3) az ügyfél jogosult a kérelem tartalmának a meghatározására.[1]

b) Álláspont

Hangsúlyozandó, hogy az ügy megindítására szolgáló „eredeti” kérelem és a fellebbezési kérelem nem azonos. Az elsőfokú hatóság az eredeti kérelemnek megfelelően folytatja le eljárását, az elsőfokú ügy tárgya az ügyfél kérelmében kért jogának elbírálása. Az Ákr. 118. § (1) bekezdése értelmében a fellebbezési kérelem tárgya elsődlegesen az elsőfokú döntés jogszerűsége, amellyel szembeni kifogás alapulhat jog- vagy érdeksérelmen. A másodfokú szerv elsődlegesen az elsőfokú döntés jogszerűségét vizsgálja, és amennyiben megállapítja, hogy az elsőfokú döntés jogellenes, akkor vizsgálja szükségszerűen az eredeti kérelmet. Az Ákr. megalkotásakor az ügyfelek érdekét szem előtt tartva úgy rendelkezett a jogalkotó, hogy a másodfokú szerv ilyen esetben érdemben is bírálja el a kérelmet, ezzel megspórolva az újbóli elsőfokú eljárás időtartamát. Tehát a másodfokú szerv szükségszerűen először az elsőfokú döntés jogszerűségéről hoz egy „belső döntést” a fellebbezési kérelem alapján. Ez a döntés csak akkor ölt testet, ha az elsőfokú döntést helyben hagyja. Amennyiben viszont az elsőfokú döntés jogszabálysértő a másodfokú szerv szükségszerűen és járulékos jelleggel elbírálja az eredeti kérelmet [Ákr. 119. § (5) bekezdés].

Kiemelendő továbbá, hogy megsemmisítésnek a másodfokú döntés esetében kérelemre induló eljárások körében nincs helye. A nem semmisségi ok következtében történő megsemmisítést nem követheti új eljárás, új eljárásra történő utasítás, hiszen ebben az esetben az ügyfél jog- vagy érdeksérelme a megsemmisítés által került orvoslásra. Azonban ennek az esetkörnek csak hivatalbóli eljárások esetén van relevanciája, hiszen a kérelemre induló eljárások esetén önmagában az elsőfokú határozat megsemmisítése nem orvosolná azt a helyzetet, hogy a hatóságnál van egy elintézetlen kérelem, amelynek tárgyában szükséges döntést hozni. Természetesen, ha a megsemmisítésre semmiségi ok [Ákr. 123. § (1) bekezdés] fennállta miatt kerül sor, akkor az elsőfokú hatóságnak kell visszaadni az ügyet elbírálásra, kivéve ha nem olyan semmisségi ok miatt került megsemmisítésre, ami gátja az elsőfokú szerv eljárásának, például hatáskör hiánya.

Az Ákr. 35. § (3) bekezdése alapján a kérelmező ügyfél akár a fellebbezésében is módosíthatja kérelmét tekintettel arra, hogy a kérelemmel való rendelkezés keretében a döntés véglegessé válása előtt módosíthatja és visszavonhatja kérelmét.

Erre tekintettel azonban előállhat az a sajátos helyzet, hogy a másodfokú eljárás során a kérelem elsőfokú hatóság által el nem bírált részéről is döntést kellene hozni. Ebben az esetben azonban álláspontunk szerint a másodfokú hatóság megsértené a hatáskör elvonás tilalmát, hiszen olyan kérdésben döntene, amelyben tulajdonképp nincs hatásköre. A fellebbezési eljárás során ugyanis az Ákr. alapján a másodfokú hatóság arra rendelkezik hatáskörrel, hogy a fellebbezés folytán indult eljárásával az elsőfokú döntést és az azt megelőző eljárást megvizsgálja és szükség esetén a tényállás tisztázása érdekében az elsőfokú hatóság által elmulasztott bizonyítási cselekményeket elvégezze. Arra azonban semmiképp sincs hatásköre, hogy olyan kérdésben hozzon döntést, amelyről az elsőfokú hatóság nem döntött. Következésképpen a fellebbezési eljárás során az eredeti kérelem módosításának nincs helye, így az ügyfél ilyen jellegű rendelkezése csak új kérelemként értelmezhető. Ennek alapján az a másodfokú hatóság semmiképpen sem bírálhatja el a módosított eredeti kérelmet, hiszen az új kérelemnek minősül, amelyre más (elsőfokú) szerv rendelkezik hatáskörrel. Itt nyer jelentőséget az a tény, miszerint a fellebbezési kérelem és az eredeti kérelem két külön kérelemnek minősül.

Álláspontunk szerint a fő kérdés az, hogy a kérelem módosítása milyen hatással van a fellebbezési kérelemre, ezt a kérdést csak az eljáró hatóság döntheti el, tekintettel arra, hogy az ügy összes körülményét ő ismeri. Önmagában a fellebbezési eljárás ugyanis nem akadálya annak, hogy az ügyfél az eredeti kérelmét módosítva újra benyújtsa.

Ad1) Amennyiben az eredeti kérelemről nem leválasztható a módosítás, akkor a fellebbezési eljárás megszüntetésének van helye az Ákr. 47. § (1) bekezdés e) pontja alapján, mivel másképpen nem elbírálható az új módosított kérelem, ezért szükségszerűn visszavontnak kell tekinteni a fellebbezési kérelmet. Az Ákr. 38. §-a alapján a kérelmet tartalma szerint kell elbírálni, így amennyiben az ügyfél úgy módosítja eredeti kérelmét, hogy az nem leválasztható, az tartalmában a fellebbezési kérelem visszavonását is jelenti. Ebben az esetben a fellebbezési eljárás megszüntetésével az elsőfokú döntés a 82. § (2) bekezdés b) pontja alapján véglegessé válik. Az új eljárásnak viszont nem válik akadályává a 46. § (1) bekezdés b) pontja szerinti visszautasítási ok, mivel a kérelem tartalma megváltozott a módosítással. Természetesen van arra lehetőség, hogy a fellebbezési kérelem csak részlegesen kerüljön visszavonásra, például ha a fellebbezés az eljárási költség mértékét is kifogásolja az ügyfél, úgy e körben a fellebbezési kérelem nem kerül visszavonásra, és az elsőfokú határozat esetében a vitatott járulékos elemek körében nem áll be a véglegesség.

Ad2) Amennyiben az eredeti kérelemről a módosítás leválasztható az ügyfél kifejezett rendelkezése hiányában a fellebbezési eljárás folytatódik. Ebben az esetben nem akadálya a módosított kérelem elbírálásának a folyamatban lévő fellebbezési eljárás, hiszen a leválasztással egy új független ügy jön létre. Például, ha az ügyfél megvásárolja a telke mögötti másik telket, és ezek egyesítését a hatóság elutasítja, e döntés ellen fellebbezéssel él, de közben megvásárolja a jobb oldali szomszédos telket és azt is az eredeti telekkel egyesíteni kívánja, úgy elviekben nincs akadálya a későbbi telekegyesítés iránti kérelem külön eljárásban való lefolytatásának.

Összefoglalva mindkét esetben fog új eljárás indulni, semmiképpen sem a fellebbezési eljárás keretében kerül sor az új módosított kérelem elbírálására. Ha leválasztható a módosítás az eredeti kérelemről, akkor csak azt, amennyiben nem leválasztható, úgy a hatóság egy végzéssel a teljes kérelmet átteszi a hatáskörrel rendelkező (elsőfokú) hatósághoz. Megjegyzendő, hogy ez a szerv a módosításra tekintettel nem feltétlenül a korábban eljárt elsőfokú szerv lesz. Az elsőfokú hatóság ezt követően lefolytatja az eljárást további bizonyítást rendel el – amennyiben az a kiegészített kérelem függvényében szükségesnek látszik –, majd meghozza az új döntését, amellyel szemben megnyílik a jogorvoslati lehetősége az ügyfélnek.

Hangsúlyozandó, hogy azon tény, miszerint az ügyfél módosítja az eredeti kérelmét, nem teszi jogszabálysértővé az elsőfokú döntést. Mivel az Ákr. 119. § (5) bekezdése szerint alkalmazható megváltoztatásnak és megsemmisítésnek csak jog- vagy érdeksérelem alapján van helye, ezért ezek alkalmazására nem kerülhet sor. Ugyanezen okból nincs helye az elsőfokú döntés saját hatáskörben (120. §) vagy felügyeleti eljárás (121. §) keretében való visszavonásának. Tehát amennyiben az elsőfokú eljárásban hozott döntés nem jogszabálysértő, illetve az ügyfél eredeti kérelmének módosítása a fellebbezési kérelem visszavonásának minősül az elsőfokú hatóság döntése véglegessé válik.

Jogszabálysértés hiányában sem az első- sem a másodfokú hatóság nem vonhatja vissza az elsőfokú határozatot, a meghozataltól beálló kötőerő pedig az ügyfél rendelkezési jogát korlátozza abban, hogy már eredeti kérelmét visszavonja. Ennek oka, hogy a kérelmet elutasító döntéshez joghatások kötődnek, például az eljárási költség vagy illeték szempontjából, amelyek hiányában nem lenne végrehajtható adott esetben az eljárási költség behajtása. Továbbá a hatósági határozatoknak is van egyfajta „res iudicata” hatása, még ha ezt a változó jogi- vagy tényhelyzet erodálja is.

Végezetül megjegyzendő, hogy az Ákr. szabályozási rendszerében végzéssel határozat megsemmisítésének, helyben hagyásának vagy megváltoztatásnak nincs helye, arra csak határozatban kerülhet sor. Visszavont eredeti vagy fellebbezési kérelem esetén pedig a hatóságnak az Ákr. 47. § (1) bekezdés e) pontja alapján tekintettel a 80. § (1) bekezdésre csak végzésben dönthet.

[1] Részletesebben lásd: https://akr.kormany.hu/a-kerelem-modosithatosaga (Letöltés ideje: 2019.12.07.)

Állásfoglalás hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány elleni fellebbezés tárgyában

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület (a továbbiakban: KEJE vagy Egyesület) célja a közigazgatási szakemberek tevékenységének gyakorlati és elméleti támogatása, a közigazgatási szakemberállomány jogalkalmazási tevékenységének fejlesztése, és a közigazgatás különböző területein tevékenykedők együttműködésének a támogatása.

E célkitűzések mentén az Egyesület egy olyan szakmai fórum létrehozását tűzte ki célul, amely lehetőséget biztosít a hazai hatósági és egyéb közigazgatási eljárási jogalkalmazásban munkálkodó gyakorlati szakemberek, illetve a tudomány képviselői számára, hogy megvitathassák a közigazgatási eljárásjogi, különösen a közigazgatási hatósági jog egyes szabályozási kérdéseit, áttekinthetik és közösen megoldhatják azokat a felmerülő gyakorlati problémákat, amelyek egy-egy jogszabály-módosítás alkalmával módszertani problémákat okoznak a jogalkalmazásban.

Ennek keretében az Egyesület a hozzá érkező szakmai kérdéseket a legjobb tudása szerint igyekszik megválaszolni. Az Egyesület állásfoglalása semmilyen kötőerővel nem rendelkezik, az a tagok cizellált egyéni véleményét tükrözi.

A kérdésben szereplő tényállás

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesületet azzal a szakmai kérdéssel keresték meg, hogy az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2017. évi CL. törvény (Ákr.) V. fejezetében szabályozott hatósági bizonyítvánnyal és hatósági igazolvánnyal szemben van-e helye fellebbezésnek?

A jogbizonytalanság okait taglalva a kérdező az Ákr. vonatkozó szabályaira hivatkozással kitért arra, hogy a törvény 94. § (2) értelmében a hatósági bizonyítvány, igazolvány, valamint a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzés határozat, az Ákr. szabályait ezen jogintézmények vonatkozásában az Ákr. V. fejezetében foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Az V. fejezet a határozatnak minősülő hatósági bizonyítvány és igazolvány esetében nem tartalmaz speciális szabályt a fellebbezhetőség kérdésében, az Ákr. 97. § (4) bekezdése a hatósági nyilvántartás kapcsán annyit rögzít, hogy az ügyfél jogorvoslati kérelmének benyújtására nyitva álló határidő akkor kezdődik, amikor a bejegyzés tényét vagy az annak megtagadásáról szóló határozatot az ügyféllel közölték.

Az egyes jogalkalmazó szervek között nem egységes a jogi álláspont abban a kérdésben, hogy a hatósági bizonyítványok és igazolványok esetében szükséges-e biztosítani az ügyfélnek az Ákr. 116. § (1) bekezdése és a (2) bekezdés a) pontja szerinti fellebbezési lehetőséget.

A kérdező kitért arra is, hogy a fellebbezés megengedhetősége mellett érvelők szerint mind a hatósági bizonyítvány, mind a hatósági igazolvány az Ákr. szerinti határozatnak minősül. Amennyiben a jogalkotó szándéka az lett volna, hogy a fellebbezés lehetőségét kizárja, arról az V. fejezetben rendelkezett volna, vagy legalább a korábbi, a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény szerinti szabályozásnak megfelelően nevesítené, hogy kizárólag a hatósági bizonyítvány illetve bizonyítvány kiadásának megtagadásáról szóló döntés minősül határozatnak és az ellen van helye fellebbezésnek.

A fellebbezés kizártsága mellett érvelők álláspontja szerint amennyiben a hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány ellen van helye fellebbezésnek, szükségszerűen alkalmazni kellene ezekre a jogintézményekre vonatkoztatva a véglegesség fogalmát is, mely például egy személyazonosító igazolvány esetében értelmezhetetlen, nem szólva arról, hogy annak gyakorlati alkalmazása a jogalkalmazási tevékenységet is nagyban megnehezítené.

Az Egyesület álláspontja

A felvetett kérdéssel összefüggésben, általánosságban fontos rámutatni, hogy az Ákr. megalkotásakor a jogalkotó – egyébként összhangban az Alkotmánybíróság számos tárgyban meghozott döntésével és általában a bírói jogalkalmazással, kiemelt jelentőséget tulajdonított egy olyan alapelvi garanciarendszer megalkotásának, amely a törvény egészét áthatja, és annak bármely elemét vizsgálva töretlenül érvényesül. Nem véletlen, hogy már az első szakaszában hivatkozik az Alaptörvény feltétlen primátust élvező rendelkezéseire, közöttük a jogorvoslathoz való jogra. Miután koncepcionális változások következtében a közigazgatási hatósági eljárásban az általános jogorvoslat pozícióját a fellebbezési jogtól a közigazgatási per kezdeményezésének joga vette át, ehhez képest a fellebbezés lehetőségét az Ákr. jelentős mértékben korlátozta, és e körben az ágazati törvényeknek is széleskörű felhatalmazást adott. Ezért különösen fontos, hogy abban a körben, ahol a fellebbezés joga megmaradt, az a hatósági döntésekkel szemben további korlátozások nélkül érvényesülhessen.

A kérdés megválaszolásakor indokolt kitérni arra, hogy a közelmúlt eljárásjogi szabályozása (A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény [Ket.]) az adott tárgykörben hogyan rendelkezett. Nem kíván különösebb magyarázatot, hogy a Ket. szabályainak tizenkét éven keresztül, adott esetben ügyek százainak, ezreinek elintézése során történő alkalmazása milyen jelentős mértékű befolyással bír a jogalkalmazó jogfelfogására egy adott kérdésben, különösen olyan körülmények között, amikor az új eljárási kódex normái a korábban megszokotthoz képest egy-egy jogintézmény taglalásánál lényegesen kevesebb részletkérdésre térnek ki, mint a korábban alkalmazott szabályok.

A Ket. az Ákr-hez hasonlóan szabályozta azt, hogy a hatósági bizonyítvány, igazolvány kiadása, csakúgy, mint a hatósági nyilvántartásba történő bejegyzés határozatnak minősül, illetve, hogy az eljárási kódex általános szabályai a három jogintézmény tekintetében a rájuk vonatkozó fejezetben foglalt eltérésekkel érvényesülnek. A Ket. a hatósági bizonyítvánnyal szembeni fellebbezés kérdésében világos és félreérthetetlen szabályokat tartalmazott, amikor kimondta, hogy a hatósági bizonyítvány ellen az ellenérdekű ügyfél nem élhet fellebbezéssel, de a hatósági bizonyítvány felhasználás célja szerinti eljárásban bizonyíthatja, hogy a hatósági bizonyítvány tartalma valótlan. (Ket. 82. § (5) bek.) A hatósági igazolvány szabályozása körében pedig – ha az igazolványban szereplő adatok valódisága tekintetében kétség merül fel – a törvény a hivatkozott szabályt (valamint a rá épülő további rendelkezéseket) rendelte megfelelően alkalmazni.

Mindebből a jogalkalmazás szemszögéből vizsgálva a kérdést, több következtetés adódik. Miután a jogalkotó a törvény vonatkozó fejezetében a kérelmező ügyfél jogorvoslati lehetőségének kérdésére külön nem tért ki, a kérelmező ügyfél a hatósági bizonyítvánnyal, igazolvánnyal szemben a jogorvoslati fejezetben foglalt általános szabályok szerint élhetett jogorvoslattal, például ha azokba téves adat került, vagy tartalmilag hiányosan adta azt ki az elsőfokú hatóság. A Ket. eredeti normaszövege a döntés kijavítását, kicserélését, kiegészítését még a jogorvoslati fejezetben szabályozta, és ezekkel kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy mind kérelemre, mind hivatalból elvégezhetők. Meg kell jegyezni, hogy a döntés kijavítására, kicserélésére, kiegészítésére vonatkozó kérelem nem volt a fellebbezéssel azonosítható, mert azt csak az első fokú hatóság bírálhatta el (átszármaztató hatály hiánya), illetve nem érinthette az ügy tartalmi kérdéseit (kiegészítés esetén a már elbírált tartalmi kérdéseket), következésképp az ilyen kérelem teljesítése során nem érvényesülhetett a teljes felülbírálat elve sem, ami a fellebbezési kérelem nyomán meginduló fellebbezési eljárás legfőbb sajátossága.

Feltehető, hogy a jogalkotó eleve nem számolt a kérelmező ügyfél fellebbezésének lehetőségével a kérelmére kiállított hatósági bizonyítvánnyal/igazolvánnyal szemben, hiszen azok adattartamát az eljáró szerv vagy hatósági nyilvántartásból (melybe történő bejegyzés, törlés, adatmódosítás szintén határozatnak minősült, amiről az ügyfél korábban értesült, s amivel szemben a fellebbezést a Ket. lehetővé tette) nyeri, vagy olyan okiratokból, melyeket a kérelmező ügyfél bocsátott a hatóság rendelkezésére. Ráadásul a kialakult ügyintézési gyakorlatnak megfelelően a hatósági igazolvány kiadását kérelmező ügyfél, ha az eljárásban személyesen vesz részt (például fényképfelvétel, biometrikus adatfelvétel céljából), az igazolványba rögzítendő adatok körét és egyezőségét személyesen ellenőrizheti.  Mindez magyarázatul szolgál arra, hogy a jogalkotó miért csak az ellenérdekű ügyfél fellebbezési jogának kizártságáról rendelkezett.

Ami a jogerő kérdését illeti: a Ket. rendelkezéseinek ismeretében a hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány kiadásával összefüggésben indokolatlan volt a jogerő kérdésével foglalkozni, mégpedig azért, mert ezek az okiratok alkalmatlanok arra, hogy közvetlenül fejtsenek ki anyagi természetű joghatást, ami miatt legfeljebb alaki értelemben, de így is csak a jogalkotó külön rendelkezése nyomán tekinthetők hatósági határozatnak. (Mind a hatósági bizonyítványból, mind az igazolványból hiányzik a hatóság „akaratnyilvánítása”, a rendelkezés, ami a hatósági döntésnek egyébként mellőzhetetlen eleme.) Ebben a tekintetben a lényegükben különböznek pléldául az ugyanebben a fejezetben szabályozott konstitutív hatósági nyilvántartásba történő bejegyzéstől, ami kifejezetten jogot/kötelezettséget keletkeztet.

A Ket. szabályozta a hatósági bizonyítvány kiállításának törvényi előfeltételeit is, melyek bármelyikének hiányában a hatóságnak a bizonyítvány kiállítását meg kellett tagadnia. (84. §) A törvény V. fejezetében foglalt jogintézményekre vonatkozó közös szabályok körében pedig úgy rendelkezett, hogy a hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány kiadásának megtagadásáról a hatóság határozatot hoz. A kiállítást megtagadó határozat ellen bármely ügyfél (kérelmező, ellenérdekű, azonos érdekű) az általános jogorvoslati szabályok szerint fellebbezéssel élhetett.

Az Ákr. szerinti általános feltételek mellett, az egyes ágazati jogszabályok mind a hatósági igazolvány, mind a hatósági bizonyítványok pontos adattartalmát meghatározzák. Így életszerűtlen az a felvetés, hogy amint az ügyfél részére, az általa kérelmezett adatról, vagy jogról, az ágazati jogszabályok által meghatározott adattartalommal kiállításra kerül a hatósági igazolvány, illetve a hatósági bizonyítvány, az ügyfél az ellen fellebbezést nyújtana be. Ráadásul, ha a kérelmező ügyfél az eljárásban személyesen vesz részt, a rögzítendő adatokat személyesen is ellenőrizheti. A fellebbezés akkor bír relevanciával, amikor a hatóság az ügyfél által kérelmezett hatósági bizonyítvány kiállítását megtagadja [vö. Ákr. 95. § (3) bekezdés]. A gyakorlatban a hatóság a bejegyzés megtagadásáról tartalmilag elutasító határozatot hoz, amely ellen – az általános jogorvoslati szabályok alapján – van helye jogorvoslatnak (fellebbezésnek vagy közigazgatási pernek).

Az Ákr. nem értelmezte újra a Ket. hatósági bizonyítványra, hatósági igazolványra vonatkozó rendelkezéseit, azonban a szabályozás jelentősen lerövidült, ami a jogalkalmazás során a törvény által nem szabályozott kérdésekben jogbizonytalanság kialakulásához vezethet. A törvény indokolása a 95. §-ra vonatkozóan egyebek mellett rögzíti, hogy „a hatósági bizonyítvány – akárcsak egy formális hatósági határozat is – közokirat. A közokiratoknak két típusa különböztethető meg: a rendelkező és a bizonyító közokirat. A hatósági bizonyítvány és a hatósági igazolvány bizonyító közokirat: a benne foglalt tények és adatok valódiságát vélelmezni kell. A jogorvoslat ebből fakadóan speciális ezen jogintézmények tekintetében, a törvény azonban megteremti a rendes jogorvoslati út igénybevételének lehetőségét ezen aktusokkal szemben is, az ellenérdekű ügyfelek védelme érdekében.” Azt, hogy mi minősül közokiratnak, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 323. § (1) bekezdése határozza meg, amely kimondja, hogy „a közokirat olyan papír alapú vagy elektronikus okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül, a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő módon állított ki.” A közokiratot az ellenkező bizonyításig – a Pp.-ből fakadó vélelem alapján – valódinak kell tekinteni. Amennyiben azonban az okirat valódiságát tekintve kétség merülne fel, a hatóságnak van lehetősége arra, hogy az okirat kiállítóját az okirat valódisága tekintetében nyilatkozattételre hívja fel. Ezzel összefüggésben fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a Pp.-ből fakadó vélelem független a hatósági igazolvány, illetve a hatósági bizonyítvány véglegességétől. Sem a kiállítás módja, ami a vélelmet keletkezteti, sem a vélelem nem a véglegességhez fűződő jogkövetkezmény. Megjegyzendő ezzel összefüggésben, hogy éppen a szabályozás feleslegessége volt annak indoka, hogy a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 83. § (4) bekezdésében és 85. § (3) bekezdésében szereplő rendelkezést az Ákr. már nem vette át, hiszen a közokirati jelleg és az ahhoz fűződő bizonyító erő a Pp.-ből következik.

A hatósági igazolványok, illetve a hatósági bizonyítványok kiállítására tipikusan sommás eljárás – vagy erre irányuló ágazati jogszabályi előírás esetén automatikus döntéshozatal – keretében kerül sor. Az Ákr. 41. § (1) bekezdése szerint sommás eljárásnak van helye, amennyiben a hiánytalanul előterjesztett kérelem és mellékletei, valamint a hatóság rendelkezésére álló adatok alapján a tényállás tisztázott és nincs ellenérdekű fél. Az Ákr. 42. §-a pedig kimondja, hogy automatikus döntéshozatali eljárás és sommás eljárás esetén, ha a döntés ellen fellebbezésnek nincs helye, az ügyfél jogosult kérni a hatóságtól az ügy teljes eljárásban történő lefolytatását. E szabályok szintén az egyszerűbb megítélésű, ún. rutin ügyeknek tekinthető hatósági bizonyítványok és igazolványok esetén töltenek be jogorvoslatot megelőzően önkorrekciós funkciót.

Fontos arra is külön felhívni a figyelmet, hogy a hatósági bizonyítványok és igazolványok mögött tipikusan – közhiteles – hatósági nyilvántartások állnak, azok adattartalmát mögöttes nyilvántartások determinálják. Így példának okáért egy tulajdoni lap adattartalmának nem megfelelősége vagy egy erkölcsi bizonyítvány valótlansága esetén az ügyfél valójában nem az aktuális hatósági aktust – a bizonyítványt vagy igazolványt – támadja meg, hanem az alapjául szolgáló nyilvántartást (a jelen példánál maradva az ingatlan-nyilvántartást vagy a bűnügyi nyilvántartást).

A Ket. szabályozásához képest lényeges változás, hogy az Ákr. V. fejezetében nem találunk a jogorvoslatok tekintetében a hatósági bizonyítványra és igazolványra vonatkozó külön rendelkezést, tehát a törvény jogorvoslatról szóló IX. fejezetében foglalt rendelkezések e jogintézmények tekintetében közvetlenül érvényesülnek; azaz a hatósági igazolvány, valamint a hatósági bizonyítvány az Ákr. 94. § (2) bekezdése szerint határozatnak minősül. Ennek megfelelően, mind a hatósági igazolvánnyal, mind a hatósági bizonyítvánnyal szemben az Ákr. 112. §-a értelmében önálló jogorvoslatnak van helye. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a járási hivatal vezetője, a polgármester, főpolgármester, megyei közgyűlés elnöke, a jegyző, a polgármesteri hivatal (közös önkormányzati hivatal) ügyintézője vagy rendvédelmi szerv helyi szerve által kiadott hatósági bizonyítvánnyal, hatósági igazolvánnyal szemben az ügyfelek (szigorúan ragaszkodva a normaszöveghez nem csak az ellenérdekű ügyfelek!) fellebbezéssel élhetnek. Azokban az esetekben, amikor az Ákr. 116. §-a általánosan vagy az Ákr.  felhatalmazása alapján más törvény adott igazgatási ágazatra vonatkozóan a hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány kiadásával szembeni fellebbezést kizárja, az ügyfél közigazgatási pert indíthat. Ugyanígy járhat el, ha fellebbezési jogát kimerítette. Tekintettel arra, hogy a hatósági igazolvánnyal, illetve a hatósági bizonyítvánnyal kapcsolatos per mind ténybeli, mind jogi szempontból egyszerű megítélésű, amennyiben ezen ügyekben közigazgatási per megindítására kerül sor, a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 8. § (3) bekezdés e) pontja, valamint a Kp. 124. § (2) bekezdés a) pontja alapján – ha törvény eltérően nem rendelkezik – egyszerűsített perben egyesbíró jár el.

A fellebbezési jog „biztosításával” összefüggésben, azt a hatósági bizonyítványnak minősülő okiratba célszerű belefoglalni. Nincs akadálya azonban annak, hogy az ügyfél a bizonyítványt annak kézhezvételét követően haladéktalanul felhasználja. Más kérdés, hogy a felhasználási cél szerinti eljárásban a hatóságnak szükséges-e vizsgálnia a döntés véglegességét?

Az Ákr.-nek az eljárás megindulására, a sommás eljárásra, a függő hatályú döntésre stb. vonatkozó szabályai nem teszik lehetővé azt, hogy az eljáró hatóság az ügyfél által a kérelméhez csatolt iratot „fektesse”. Ráadásul semmilyen előírás nincs arra vonatkozóan, hogy a hatósági bizonyítvány véglegességét vizsgálnia kelljen. Gyakorlati szempontból az ilyen okiratok megtámadásának az esélye legfeljebb ezrelékekben mérhető. Ezért a véglegesség vizsgálatától indokolt eltekinteni. Amennyiben az eljáró hatóságnak később tudomására jut, hogy a bizonyítványt kiállító hatóság azt visszavonta vagy annak adattartalmát módosította, akkor az általános, illetve az ágazati eljárási szabályok alkalmazásával hivatalból ennek megfelelően jár el a saját döntése tekintetében.

A hatósági igazolvány kiadásáról általában nem készül külön alakszerű hatósági határozat. Az elkészült hatósági igazolványt a hatóság legtöbb esetben az előtte átvétel céljából személyesen megjelenő ügyfélnek, ügyféli képviselőnek adja át. Célszerű, ha ekkor szóban megtörténik a jogorvoslat lehetőségéről való tájékoztatás, illetve az ügyfelet (képviselőt), miután az igazolványt megtekintette, a fellebbezési jogról való lemondás kérdésében nyilatkoztatni lehet. Ez rávezethető az átadás megtörténtét rögzítő iratra. Azonban ettől függetlenül is, az átvett hatósági bizonyítvány azonnal felhasználható.

Végezetül az általános jogorvoslati szabályok érvényesülnek azzal a hatósági döntéssel szemben is, amelyben a közigazgatási szerv a hatósági bizonyítvány vagy a hatósági igazolvány kiadását megtagadja. A hatósági bizonyítvány, hatósági igazolvány kiadásához ugyanis az ügyfélnek törvény által elismert jogosultsága fűződik.

A jogorvoslati lehetőségektől függetlenül téves adattartalom esetén annak továbbra sincs akadálya, hogy az ügyfél a kiállító hatóságtól a bizonyítvány/igazolvány kijavítását kérje, melyet a hatóság az okiratok jellegére tekintettel kicserélés útján teljesít. Ezzel összefüggésben fontos rámutatni, hogy az Ákr. 90. § (1) bekezdése szerint kijavításnak akkor van helye, ha a döntésben elírás, illetve számítási hiba van, és az nem hat ki az ügy érdemére. Fontos tehát minden konkrét név- vagy más elírás esetén tisztázni, és az adott ügy sajátosságai alapján megítélni, hogy milyen – formálisan ugyan kis jelentőségű – elírásnak tűnő hiba képezheti kijavítás alapját. Hiszen például egy vezetői engedély – de más hatósági döntés esetén is – az ügyfél nevének elírása az ügy érdemére hat ki (példának okáért: Krisztina helyett, Krisztián kerül feltüntetésre a vezetői engedélyben). Ennek megfelelően tehát, amennyiben az ügy érdemére kiható elírásról van szó, az ügyfél kijavításra irányuló kérelmét – a tartalmi elbírálás elvéből következően – fellebbezési kérelemként, fellebbezés hiányában pedig olyan beadványként szükséges értékelni, amely akár hivatalbóli jogorvoslati eljárást alapozhat meg (döntés módosítása és visszavonása saját hatáskörben, felügyeleti eljárás).