Szamel Lajos

Szamel Lajos

Egyetemi tanár, az állam- és jogtudományok doktora, a közigazgatás tudomány hazai és nemzetközileg is jegyzett tudósa.

Iskoláit, beleértve a jogi egyetemet is Budapesten végezte. A háború előtt a modern közigazgatás apostolaként elhíresült Magyary Zoltán professzor előadásait is hallgatta a pesti egyetemen. Nem volt a híres Magyary-iskola tagja, de könnyen azonosult törekvéseikkel.Rövid vállalati jogászi tevékenység után 1948-tól Beér János professzor, a budapesti jogi egyetem államjogi tanszéke vezetőjének tanársegédjeként kezdte meg oktatói pályáját. A külügyi Akadémiám (később Külügyi Főiskola) alkotmányjogot, a Közgazdaságtudományi Egyetemen közigazgatási jogot adott elő. 1950 szeptemberében került másodállásban a pécsi egyetem jogi karára, 1952-ig a Belügyminisztérium Törvényelőkészítő Osztályán dolgozott. 1952-től a pécsi jogi kar alkotmányjogi tanszékének vezetője, 1956-tól az államigazgatási jogi tanszékvezetője nyugdíjba vonulásáig, 1987-ig. Ars poetica-ja – amelyet minden évfolyamnak elmondott –: „Tisztelt kollégák, jól jegyezzék meg, nincs kicsi és nagy törvénysértés. Csak törvénysértés van. A törvényesség ugyanis atmoszférikus jelenség vagy van, vagy nincs. Ezért a törvénysértéssel szemben nem szabad engedményt tenni.”

1954-ben védte meg az államigazgatási jogorvoslatokról szóló kandidátusi értekezését.

Az 1950-es évek elején látott hozzá az államigazgatás jogi intézményeinek szisztematikus feldolgozásához. Tanulmányai jelentek meg az államigazgatási jogviszonyokról, az államigazgatási aktusokról, az államigazgatási dolgozók fegyelmi és kártérítési felelősségéről. Első monográfiája 1957-ben jelent meg „Az államigazgatás törvényességének jogi biztosítékai” címmel, amely új fejezetet nyitotta hazai közigazgatás-tudományban. 1961-ben jelent meg Bihari Ottó professzorral közös munkájuk: „A tanácsokról”. Ezt követően 1963-ban egy évtizedes kutatómunka összegzése és eredményeként jelent meg újabb monográfiája: „Az államigazgatás vezetésének jogi alapproblémái”, majd további monográfiák követték: „Az államigazgatás-tudomány irányai a Német Szövetségi Köztársaságban” (1973), „A magyar közigazgatás-tudomány” (1977). 1969-ben jelent meg „A közélet tisztaságáról” című könyve. Az 1980-as években visszatért korábbi kutatási területéhez, az államigazgatási felelősségi rendszerhez. Több nagy tanulmánya jelent meg, amelyek közül kiemelkedik „Az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség elméleti és gyakorlati kérdései” (1986) és „Az államigazgatás felelősségi rendszere” (1986.)

Az 1980-as évek második felében az alkotmányozás körébe tartozó problémák foglalkoztatták, amelynek egymás után jelentek meg nagyobb lélegzetű munkái a jogforrási rendszer alkotmányjogi szabályozásáról (1987), az állampolgári szabadságjogokról (1987), a bíráskodás állami szervezeti rendszeren belüli helyéről (1988), „A rendőrségi jog szabályozásának alapelvei” (1990), az állampolgársági jog reformjáról (1991) és a „Jogállamiság – szociális jogállamiság – rendészet” (1992).

A tudományos közéletnek élete végéig aktív résztvevője volt. Az 1963-ban Pécsett megrendezett és általa szervezet Nemzetközi Symposiumon tartott bevezető előadásában különböző kiindulópontokat választva arra következtetésre jutott, hogy „az államigazgatás-tudománynak túl kell lépnie az államigazgatási jogtudományon”. (A Symposium hatását jelzi, hogy a Nemzetközi Közigazgatástudományi Intézet folyóirata az 1994. évi 3. számában a tanácskozásról némi túlzással azt írta, hogy a „közigazgatástudomány reneszánszának kezdetét jelzi a szocialista országokban”.) Számos tudományos szervezetnek volt tagja, illetve tisztségviselője. Részt vett a tanácstörvények tervezeteinek kidolgozásában, a kisajátításról szóló törvény előkészítésben. Meghatározó szerepet vállalt az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. törvény elméleti megalapozásában, majd tagja volt a kodifikációs bizottságnak. Éveken keresztül vezetett tényfeltáró kutatásokat a településim és területi igazgatás körében.

Munkásságát több mint húsz könyv (nagyobb részük monográfia), több mint ötven jegyzet és tankönyv, száznál több tanulmány fémjelzi.

1994-ben megkapta a Magyar Tudományos Akadémia „Eötvös József Koszorú” kitüntetését.

dr. Gyergyák Ferenc