Author Archives: szeszter22@gmail.com

Eredmények – Országos Jogesetmegoldó Verseny első forduló

Az Országos Közigazgatási Eljárási Jogi Jogesetmegoldó Verseny első fordulójának eredményei

 

A döntőbe jutott csapatok

A csapat fantázianeve: 
Ügyfélelem
Győri Édes
M’s Angels
Nukleáris Tejföl
SZE3DFÁJK
Valar Morghulis
ZSAM
Illetéktelenek

Újabb „állomás” a hatékony jogvédelem biztosításának útján az Alkotmánybíróság döntése alapján

Az Alkotmánybíróság III/293/2019. ügyszámon meghozott döntésének legfontosabb közigazgatási jogi vonatkozású összefoglalása

Az Alkotmánybíróság a közelmúltban két ügyben is (14/2018. (IX. 27.) AB határozat és 25/2018. (XII. 28.) AB határozat) vizsgálta, hogy mennyire felel meg a jogorvoslathoz való jog követelményeinek az a jogalkotói megoldás, mely szerint a méltányossági jogkörben hozott döntéssel szemben csak semmisségi okra hivatkozással lehet a határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezni. Az Alkotmánybíróság mindkét ügyben megsemmisítette a támadott szabályozást, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes bírósági eljáráshoz való jog-, illetve a (7) bekezdésben foglalt jogorvoslathoz való jog sérelme miatt.

Jelen döntésében az Alkotmánybíróság igazodva az említett korábbi döntéseinek tartalmához, a hatékony jogvédelem biztosításának újabb állomásához érkezett, mely döntése a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog egy sajátos konkretizálását is jelenti. Az Alkotmánybíróság tehát következetesen tovább halad azon az úton, amely egyértelműsíti, hogy az eljárási szabályoknak biztosítaniuk kell azt a követelményt, hogy a jogorvoslat útján bármilyen irányból bekövetkező jogsérelem valóban és érdemben orvosolható legyen.

A most ismertetésre kerülő Alkotmánybírósági döntés a jogorvoslathoz való jog érdemi gyakorlásának hatékonyságával kapcsolatban felmerült aggályokra ad nagy jelentőségű választ, melyet általában véve a hatékony jogvédelem-, de szűkebb értelemben a közigazgatási döntésekkel szembeni alkotmányos jogvédelem újabb vívmányaként könyvelhetünk el.

A III/293/2019. alkotmánybírósági ügyszámon meghozott AB döntés legfontosabb közigazgatási jogi vonatkozású részei a következőkben foglalhatók össze:

Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítása iránti bírói kezdeményezés tárgyában – Dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolásával – meghozta a következő határozatot:

  1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény 2018. január 1. és 2018. december 31. között hatályos 44. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenes volt.
  2. A családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény 2018. január 1. és 2018. december 31. között hatályos 44. § (3) bekezdése a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt 6.K.31.737/2018. és 6.K.31.700/2018. szám alatt, valamint a folyamatban lévő más ügyekben nem alkalmazható.

Az Alkotmánybíróság elrendeli e határozatának közzétételét a Magyar Közlönyben.

Indokolás

I.

[1] 1. A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság bírája a 2019. február 5-én meghozott 6.K.31.737/2018/8. sorszámú végzésével az előtte folyamatban lévő eljárást felfüggesztette és az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-a alapján az Alkotmánybírósághoz fordult, kezdeményezve egyrészt a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Cst.) 2018. január 1. és 2018. december 31. között hatályos 44. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítását, másrészt e rendelkezés alkalmazásának folyamatban lévő ügyekben való kizárását. Álláspontja szerint a támadott rendelkezés ellentétes az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes bírósági eljáráshoz való joggal, valamint a XXVIII. cikk (7) bekezdése szerinti jogorvoslathoz való joggal.

[2] Ugyanezen bíró az azonos napon meghozott 6.K.31.700/2018/11. sorszámú végzésével az előtte folyamatban lévő eljárást felfüggesztve az Abtv. 25. §-a alapján szintén az Alkotmánybírósághoz fordult, ugyanezen jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítása érdekében. Az Alkotmánybíróság a két indítvány tartalmi egyezősége miatt az ügyeket egyesítette.

[3] 1.1. Az indítványozó bíró előtt folyamatban lévő mindkét ügyben a hatóság a felperest a jogalap nélkül felvett nevelési ellátás és iskoláztatási támogatás visszafizetésére kötelezte. Mindkét felperes a határozattal szemben méltányossági kérelmet terjesztett elő arra való hivatkozással, hogy a támogatást az arra jogosult számára átadták. A hatóság az egyik esetben a kérelmet elutasította, míg a másik esetben annak részben helyt adott és részben elutasította, mindkét esetben a felperes által csatolt, a jogszabály által előírt közös nyilatkozat formai hiányosságai miatt. A felperesek ezt követően bírósághoz fordultak, kérve a határozat bírósági felülvizsgálatát. A támadott jogszabályi rendelkezés értelmében ugyanakkor a méltányossági jogkörben hozott döntés ellen indított közigazgatási perben kizárólag semmisségre lehet hivatkozni.

[4] Az indítványozó bíró álláspontja szerint a támadott rendelkezés formális jogorvoslattá degradálja a bírói utat, így nem felel meg a hatékony jogvédelem követelményének. A bírónak nincs lehetősége arra, hogy érdemben megvizsgálja a közigazgatási határozat jogszerűségét, így a közigazgatási per nem jelent valódi és tényleges jogvédelmet. A hatóság számára biztosított mérlegelési és méltányossági jogkörnek ugyanúgy bírói kontroll alatt kell állnia, mint az egyéb jogkörben hozott döntésnek, ugyanakkor a sérelmezett rendelkezés semmilyen teret nem hagy arra, hogy a bíróság érdemben elbírálja a méltányossági jogkörben hozott döntést, a perorvoslat kizárólag formális. A támadott rendelkezés ezért a tisztességes eljáráshoz és jogorvoslathoz való jog sérelméhez vezet.

II.

[5] 1. Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései: „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. […] (7) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti.”

[6] 2. A családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény érintett rendelkezése: „44. § […] (3) A méltányossági jogkörben hozott döntés ellen indított közigazgatási perben kizárólag semmisségre lehet hivatkozni.”

III.

[7] A bírói kezdeményezések megalapozottak.

[8] 1. […] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány az Abtv. 25. és 52. §-ában előírt feltételeknek eleget tesz {vö. 3058/2015. (III. 31.) AB végzés, Indokolás [8]–[24]; 2/2016. (II. 8.) AB határozat, Indokolás [26]–[28]; 3046/2016. (III. 22.) AB határozat, Indokolás [8]–[13]}. Az eljárásban alkalmazni kell a támadott normát, az eljárás felfüggesztése megtörtént, és az indítvány határozott kérelmet tartalmaz, pontosan és egyértelműen megjelöli ugyanis az indítvány indokait, a támadott jogszabályi rendelkezést, illetve az Alaptörvény megsértett rendelkezését. Az indítvány egyszersmind megindokolja, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével, továbbá kifejezett kérelmet tartalmaz a támadott jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítására és alkalmazása tilalmának kimondására.

[9] 2. Az Alkotmánybíróság a közelmúltban két ügyben is vizsgálta, hogy mennyire felel meg a jogorvoslathoz való jog követelményeinek az a jogalkotói megoldás, mely szerint méltányossági jogkörben hozott döntéssel szemben csak semmisségi okra hivatkozással lehet a határozat bírósági felülvizsgálatát kezdeményezni.

[10] 2.1. Az Alkotmánybíróság a 14/2018. (IX. 27.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh1.) az árvaellátás, illetve kivételes nyugellátás vonatkozásában vizsgálta a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény 95/A. § (2) bekezdésében foglaltakat, mely szerint a kivételes nyugellátás megállapítása, a kivételes nyugellátás-emelés engedélyezése, az egyszeri segély engedélyezése, a tartozás méltányosságból történő mérséklése, elengedése, valamint a fizetési kedvezmény engedélyezése ügyében hozott döntés ellen indított közigazgatási perben kizárólag semmisségre lehet hivatkozni. A 25/2018. (XII. 28.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh2.) pedig a társadalombiztosítási támogatással nem rendelhető gyógyszer árához kért méltányossági támogatást az ügy felperese. Ebben az ügyben a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény 77. § (2) bekezdése mondta ki, hogy a méltányossági jogkörben hozott döntést kizárólag semmisségre hivatkozva lehet megtámadni. Az Alkotmánybíróság mindkét ügyben megsemmisítette a támadott szabályozást, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes bírósági eljáráshoz való jog, illetve a (7) bekezdésben foglalt jogorvoslathoz való jog sérelme miatt.

[11] 2.2. A felmerülő tárgyazonosság miatt az Alkotmánybíróság jelen ügyben is fenntartja az idézett két döntésben foglaltakat. Mindkét döntés a jogorvoslat ténylegessége, illetve a hatékony bírói jogvédelem követelményeit alapul véve állapította meg az alaptörvény-ellenességet. Eszerint minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme a jogorvoslás lehetősége, vagyis, hogy a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát. A jogorvoslat ténylegességének követelménye, vagyis az, hogy a jogorvoslati fórum képes legyen a jogsérelem orvoslására, két elemet foglal magában: egyrészt, hogy a jogorvoslati fórumrendszer igénybevételét nem gátolják-e jogszabályi előírások, másrészt, hogy milyen a jogorvoslat terjedelme, azaz teljes körűsége, illetve korlátozottsága. A hatékony bírói jogvédelem követelménye része a tisztességes bírósági eljáráshoz való jognak. A jogi szabályozással szemben alkotmányos igény, hogy a perbe vitt jogokról a bíróság érdemben dönthessen. Önmagában a bírói út igénybevételének formális biztosítása ugyanis nem elegendő az eljárási garanciák teljesedéséhez, hiszen az alkotmányos szabályban előírt garanciák éppen azt a célt szolgálják, hogy azok megtartásával a bíróság a véglegesség igényével hozhasson érdemi döntést. A tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerét kielégítő hatékony bírói jogvédelem pedig attól függ, hogy az eljárási szabályok értelmében a bíróság mit vizsgálhat felül.

[12] A közigazgatási határozatok törvényessége bírósági ellenőrzésének szabályozásánál alkotmányos követelmény, hogy a bíróság a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket érdemben elbírálhassa. A közigazgatási döntési jogkört meghatározó szabálynak megfelelő szempontot vagy mércét kell tartalmaznia, amely alapján a döntés jogszerűségét a bíróság felülvizsgálhatja. A közigazgatási határozatok törvényességének bírói ellenőrzése tehát alkotmányosan nem korlátozódhat a formális jogszerűség vizsgálatára. Alaptörvény-ellenes az a jogszabály, amely kifejezetten kizárja a jogkérdésen túlmenő bírói felülvizsgálatot, vagy annak a közigazgatási mérlegeléssel szemben olyan kevés teret hagy, hogy az ügy megfelelő alkotmányos garanciák közötti érdemi elbírálásáról nem beszélhetünk (Abh1., Indokolás [16]–[19], Abh2., Indokolás [16]–[17]).

[13] A méltányossági jogkör vonatkozásában a két döntés kiemelte, hogy a közigazgatás joghoz kötöttségének elvére tekintettel, a méltányossági jogkör gyakorlásához is mindig szükséges valamilyen jogszabályi felhatalmazottság léte, vagyis kell egy normatív rendelkezés, ami megteremti e jogkört a közigazgatási szerv számára (jogalkotói méltányosság). Felhatalmazás nélküli méltányosság gyakorlása nem megengedett. E felhatalmazás megléte a joghoz kötöttségből fakadóan egyszersmind azt is jelenti, hogy az alkalmazhatóság jogi feltételei, vagyis az, hogy milyen esetkörben, kinek a javára, milyen feltételek mellett hozható ilyen tartalmú döntés jogszabályban rögzítettek kell, hogy legyenek. A jogszabály által biztosított mérlegelési és méltányossági jogkör jogalkalmazói gyakorlása pedig bírósági kontroll alatt áll [Kp. 85. § (5) bekezdés]. A jogszabályban meghatározott méltányossági szempontok téves értékelése megalapozhatja a jogszabálysértés megállapítását. Hasonlóképpen, ha a mérlegelési szempontok nem derülnek ki a határozatból, akkor a döntés megalapozottsága sem vizsgálható, ami szintén jogszabálysértő. Ha a jogalkotó hatósági jogalkalmazást rendelt el az adott tárgykörben, a jogalkalmazó nem dönthet szabadon, mindennemű kötöttség nélkül (Abh1., Indokolás [33], Abh2., Indokolás [21]).

[14] 3. Jelen ügyben a Cst. 7. § (1) bekezdése meghatározza a nevelési támogatásra, a 8. § (1) pedig az iskoláztatási támogatásra jogosultság feltételeit, a 41–43. § pedig azokat a körülményeket, amelyek alapján megállapítható, hogy valaki jogalap nélkül vett igénybe ilyen támogatást, illetve az ezzel kapcsolatos eljárási kérdéseket. A 43. § (5) bekezdése rögzíti a jogalap nélkül felvett támogatás kivételes méltányosságból való elengedésének, illetve mérséklésének feltételeit (ha annak megfizetése az adós és a vele együtt élő közeli hozzátartozó megélhetését súlyosan veszélyezteti és behajtási eljárás eredménytelen volt), míg a (6) bekezdés a méltányosságból való elengedés lehetőségét, amennyiben a visszafizetésre kötelezett személy az ellátás teljes összegét az arra jogosult személynek átadta, a felvett ellátás összege nem haladja meg a jogosultat megillető összeget és a jogosult nem részesült egyidejűleg az ellátásban. Az eljárási részletszabályokat az ügyben érintett időszakban a családok támogatásáról szóló 1998. évi LXXXIV. törvény végrehajtásáról szóló 223/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet tartalmazza, mely a Cst. 43. § (6) bekezdése szerinti méltányossági kérelem vonatkozásában meghatározza az ahhoz csatolni szükséges, a jogalap nélkül felvett támogatás átadásáról és átvételéről szóló nyilatkozat formai (magánokirat, ellátva az átadó és az átvevő aláírásával) és tartalmi követelményeit (a jogosultnak átadott összeg és az átadás időpontjának megjelölése).

[15] A hatóság által e körben hozott döntés a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 4. § (3) bekezdése szerint közigazgatási cselekménynek minősül, ezért közigazgatási per tárgya lehet. A méltányosság ugyan széleskörű mérlegelést tesz lehetővé a hatóság számára, de ez nem jelentheti azt, hogy annak vizsgálata, hogy a jogszabályi keretek között maradt-e ez a mérlegelés, vagy sem, bírósági kontroll nélkül maradhat. A közigazgatási per során a bíróság vizsgálja a megállapított tényállást, a bizonyítékok mérlegelését, a bizonyítékokat maga is mérlegelheti, vizsgálja az alapvető eljárási szabályok betartását, illetve az anyagi jogértelmezés helyességét. Jelen esetben vizsgálható lenne például az, hogy valóban hiányos-e a csatolt közös nyilatkozat és sor került-e hiánypótlásra. E kérdések vizsgálatát ugyanakkor a támadott szabályozás nem teszi lehetővé, a vizsgálható hibák körét ugyanis a semmisségi okokra szűkíti. Hasonlóképpen, az alkalmazható jogkövetkezmények közül is csak a megsemmisítésre van lehetőség, semmisségi ok miatt, más hiba értékelését és más jogkövetkezmény alkalmazását a törvény nem teszi lehetővé. A bírói felülvizsgálat semmisségre korlátozása valójában jogorvoslat nélkül hagyja a relatív eljárási szabálytalanságokat és az anyagi jogi hibákat. Ez egyszersmind magával vonja azt is, hogy az eljárási szabályok kvázi ajánlásokká degradálódnak, hiszen megsértésüknek nincs szankciója. Hasonlóképpen nincs következménye az anyagi jogi rendelkezések téves értelmezésének, félretételének sem (Abh1., Indokolás [25]–[30], Abh2., Indokolás [20]).

[16] Tekintettel arra, hogy a támadott szabályozás szükségtelenül korlátozza az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jogot, illetve a XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot, így az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés szerinti, az alapjogkorlátozás követelményei közül az arányosság vizsgálhatósága fel sem merült. Mindezeket együttesen figyelembe véve az Alkotmánybíróság a Cst. 2018. január 1. és december 31. között hatályban volt 44. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítása mellett kimondta, hogy a rendelkezés a folyamatban lévő más ügyekben nem alkalmazható.

[17] 4. A határozat közzététele a Magyar Közlönyben az Abtv. 44. § (1) bekezdésének első mondatán alapul.

[…]

Dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolása:

[18] A határozat rendelkező részét támogatom, de az indokolás kiegészítését tartanám szükségesnek.

[19] Az indokolás jelzi, hogy már két ügyben megsemmisítettünk olyan törvényi rendelkezéseket, melyek a hatóság méltányossági jogkörben való döntését lehetővé téve azt írták elő, hogy ilyen esetben csak semmisségi ok alapján lehet bírósági felülvizsgálatot kérni. A jelen esetben ugyanerről van szó, és a határozatunk a bírói indítványnak engedve ezt a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog részének tekintett hatékony jogvédelem követelményébe ütközésnek, illetve a hatékony jogorvoslathoz való jog sérelmének minősíti. Ám számomra úgy tűnik, hogy e jogsérelmek mögött az alapvető ratio decidendi, a tényleges döntési alapunk – most már harmadik ügyben – a tisztességes hatósági eljáráshoz való jog egy sajátos konkretizálását jelenti. Ez benne van az indokolásban (III. rész 2. pont), de nem ez kerül alaptörvényi konkretizálásként feltüntetésre. Némileg átformálva ez így hangzik:

[20] A tisztességes hatósági eljáráshoz való jogból következik a közigazgatás joghoz kötöttségének elvére tekintettel, hogy a méltányossági jogkör gyakorlásához is mindig szükséges valamilyen jogszabályi felhatalmazottság léte, és a felhatalmazás nélküli méltányosság gyakorlása nem megengedett. E követelményből következik, hogy a méltányosság alkalmazhatóságát illető feltételeket jogszabályban rögzítetteknek kell lenni, és ezek mérlegelésének felülvizsgálatára mindig lehetővé kell tenni a bírósági eljárást.

[21] Megítélésem szerint, amikor most alaptörvény-ellenesnek minősítjük a vizsgált törvényi rendelkezést, akkor a fenti normatív alap (ratio decidendi) alapján tesszük, ahogy az előbbi két ügyben is ez volt normatív alap. Ám ezt a tisztességes hatósági eljáráshoz való jogból eredő normatív alapot nem látom tisztán kiemeltnek, és e helyett ez csak a tisztességes bírósági eljáráshoz való joghoz, illetve a jogorvoslati joghoz illesztve került kiemelésre. Párhuzamos indokolásomban ennek korrigálását tartottam fontosnak.

[22] A ratio decidendi-nek (a döntési rációnak) a döntéshozatal középpontjába emelése felveti, hogy kitérjek ennek indokoltságára. Álláspontom szerint egy-egy döntésünk precedensereje úgy biztosítható a legteljesebben, ha kerüljük a szinte minden ügyünkbe bevonható általános jellegű alapelvek és alaptörvényi deklarációk állandó ismételgetését, nem is beszélve arról, hogy sokszor még ezekhez aztán számtalan Abh.-t is odavonunk, és így a tényleges ügy eldöntésének indokolási anyaga kétszerese-háromszorosa lesz, melyben elvész az a hozadék – az ügy normatív alapja, a ratio decidendi – melyet az adott ügyben létrehoztunk. Így a jelen esetben is a jogállamság elvéből levezetett jogbiztonságot kihagyhatónak tartom a ratio decidendi megfogalmazásából.

[23] E mellett felmerül még, hogy az így lokalizált döntési ráció kiemelését milyen fokban biztosítsuk a határozataink indokolásában? Elég, ha a testületi vitában erre erősebb figyelem irányul a jövőben, és a mindenkori tervezet határozattá érlelésének folyamata a döntési ráció mind pontosabb megfogalmazását szolgálja majd, de máskülönben formailag nincs szükség ratio decidendi kiemelésére? Vagy ezzel szemben, ha már a jövőbeli precedenserő legalább olyan fontos sokszor az alkotmánybírósági döntéseknél, mint a konkrét ügy eldöntése, akkor a jövőbeli döntések felé normatív erővel rendelkező döntési rációt érdemesnek tűnik külön is kiemelni? Megítélésem szerint ehhez a legcélszerűbbnek az indokolás lezárása tűnik, ahol kurzívval és vastagon szedve elkülönítve kerülne ez feltüntetésre.

[24] Én tehát az utóbbi megoldást támogatom, mert ezzel mind a szélesebb közvélemény és a jogászság, mind a későbbi alkotmánybírósági döntéshozatal számára tisztábban kiemelkedne az alkotmánybírósági esetjog tartalma és terjedelme. E mellett ezzel lehetővé válna, hogy döntési gyakorlatunkban az utóbbi években keletkezett torzulást – az egyedi határozataink általános jellegű normatív határozatok felé eltolódását és ezzel ezekkel összekeveredését – megszüntessük. Ugyanis míg az Alaptörvény és az erre alapozott új alkotmánybírósági törvény (Abtv.) hatálybalépését követően még engedelmeskedtünk az Abtv. 70. § (2) bekezdésben (Ügyrend 69. § (2) bekezdés) foglalt követelménynek az egyedi határozatokat meghaladó normatívák elkülönített általános határozatokba foglalása terén (belső szóhasználatban: teljes ülési állásfoglalás, TÜÁF), addig az utóbbi években már elvetettük ezt az elkülönítést. Fokozatosan az a helyzet jött létre, hogy egyedi ügyektől teljesen elszakadó normatív megállapításokat is aggály nélkül bele tesszük az egyedi döntéseink indokolásába, és ez néha eléri az alaptörvény-kiegészítő általánosságú normatív megállapítások lefektetését is. A most felvetett, döntési rációra koncentráló döntéshozatali folyamat felé eltolódás sürgetése ezt a torzulást is meg tudná szüntetni a jövőben, és ehhez alkalmasabb lenne a fent jelzett alternatívák közül a döntési rációnak az indokolás lezárásaként való elkülönített kiemelése.

[…]

Alkotmánybírósági ügyszám: III/293/2019.

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület országos rendezvénysorozatának első állomása – Miskolc

A Közigazgatási Eljárási Jogi Szakmai Napok 2019 országos rendezvénysorozat első állomása – Miskolc

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület által a Miskolci Egyetem közreműködésével 2019. március 28-án Miskolcon került megrendezésre „A Közigazgatási Eljárási Jogi Szakmai Napok 2019” címmel megvalósuló országos rendezvénysorozat első szakmai konferenciája.

A szakmai rendezvény lehetőséget biztosított a jogalkalmazóknak a 2018. január 1-jén hatályba lépett általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény rendelkezéseinek alkalmazásából adódó szakmai kérdések megvitatására. A konferencia a közigazgatási eljárásjog kutatása, elemzése és megfelelő gyakorlati alkalmazása iránt elkötelezett szakemberek által tartott szakmai előadások keretében a megjelent közel hatvan közigazgatási szakember jogalkalmazási tevékenységének gyakorlati és elméleti támogatását, valamint egy szakmai együttműködés kialakítását tűzte ki célul.

A konferenciát Prof. Dr. Torma András, a Miskolci Egyetem rektora, valamint Dr. habil. Boros Anita a Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület elnöke, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Lőrincz Lajos Közigazgatási Jogi Intézetének intézetvezetője nyitotta meg. Gondolataikkal felhívták a figyelmet a Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület által végzett, a hazai közigazgatási jog és a közigazgatási hatósági eljárásjog területére fókuszáló, hiánypótló jellegű kutatás fontosságára, mellyel az évi mintegy húsz millió ügyet intéző, főként magyar állampolgárok közigazgatási hatósági eljárási ügyeiben eljáró szakember jogalkalmazói munkáját segíti elő.

Dr. habil. Boros Anita szakmai előadásában bemutatta az Egyesület eddigi tevékenységét, illetve a jövőben várható szakmai programjait, továbbá szakmai előadásában az újonnan felállításra kerülő közigazgatási bíróságok és az Ákr. kapcsolatáról beszélt.

Dr. Oláh Csaba, a Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület titkára az Ákr. által bevezetett legfőbb változásokkal és a korábbi törvényhez képest, a jogalkotó által alkalmazott újításokkal kapcsolatban fejtette ki gondolatait.

A közigazgatási hatósági eljárási jog szabályozási kérdéseit taglaló előadások között elhangzottak a jegyzői tapasztalatokról Dr. Alakszai Zoltán, Miskolc Megyei Jogú Város jegyzője, valamint Dr. Agonás Lajos, a Borsodi Jegyzők Szakmai Egyesületének alelnöke számolt be a jelenlévőknek. A kormányhivatalok szemszögéből Dr. Gerőcs-Tóth Andrea, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal főigazgatója, valamint Dr. Stiber Vivien, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal Miskolci Járási Hivatalának hivatalvezetője fejtette ki meglátását. A katasztrófavédelem területén az Ákr. hatálybalépése óta jelentkező gyakorlati helyzetekkel kapcsolatosan dr. Balázsi Katalin, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság kormánytisztviselője osztotta meg tapasztalatait.

A konferencia következő részében az Igazságügyi Minisztérium képviseletében Dr. Pátkai Nándor főosztályvezető az Ákr. jövőbeni várható módosításait mutatta be az érdeklődőknek. Ezt követően az Ákr. oktatásának kihívásairól a Miskolci Egyetem Közigazgatási Jogi Tanszékének tanszékvezető adjunktusa, Dr. Czékmann Zsolt értekezett.

A rendezvény szakmai konzultációval zárult, melynek keretében a jogszabály módosítás alkalmával kapcsolatosan felmerülő gyakorlati helyzetek, a jogalkalmazásban megjelenő módszertani problémák felvetése, valamint a megoldási javaslatok kerültek megvitatásra.

A szakmai napról készült videó megtekinthető itt:

A közigazgatási bíróságok felállításán dolgozik az NKE intézetvezetője

Boros Anitát, az NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar intézetvezetőjét kérte fel Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke a közigazgatási bíróságok jövő évi felállítását előkészítő projekt szakmai vezetőjének.

Az Országgyűlés 2018 decemberében döntött az önálló közigazgatási bíróságok felállításáról. A nyolc helyszínen létrejövő közigazgatási törvényszékek és az esztergomi székhelyű Közigazgatási Felsőbíróság 2020. január 1-jén kezdik meg a működésüket. Jelenleg a közigazgatási és munkaügyi bíróságok a rendes bírósági szervezetrendszer részeként működnek és igazgatásukat az Országos Bírósági Hivatal látja el.

Az új közigazgatási bírósági rendszer a jelenlegi jogi szabályozók alapján nem jogutódlással válik ki a rendes bírósági szervezetből, hanem önálló, új jogi személyiséggel kezdi meg működését jövő év január 1-jén. Az igazságszolgáltatás mint önálló hatalmi ág már eddig is kiemelkedő eredményeket ért el a közigazgatási ügyszakban. Annak érdekében, hogy az ügyfelek és a szervezetben dolgozó közigazgatási bírók és igazságügyi alkalmazottak számára zökkenőmentes legyen az átmenet, illetve az OBH eddigi fejlesztéseit, eredményeit, az igazságszolgáltatás által hosszú évek alatt megszerzett tudást az új közigazgatási bíróságok is hasznosítani tudják majd, az OBH egy önálló projektszervezetet állított fel, csaknem harminc bíró és hasonló létszámú egyéb szakértő részvételével. Ennek a projektszervezetnek lett a szakmai vezetője Boros Anita.

A teljes cikk itt olvasható: https://www.uni-nke.hu/hirek/2019/03/21/a-kozigazgatasi-birosagok-felallitasan-dolgozik-az-nke-intezetvezetoje

“Álom az államban” rajzpályázat

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület (a továbbiakban: KEJE) idén első alkalommal hirdet rajzpályázatot 1-8. osztályos gyermekek számára „Álom az államban” címmel.

Az Egyesület egy olyan szakmai fórum, amely lehetőséget biztosít a hazai szakemberek, illetve a tudomány képviselői számára, hogy megvitathassák a közigazgatás működésénke egyes kérdéseit és közös megoldásokat, javaslatokat dolgozzanak ki az állam működésének javítása, az állampolgári elégedettség javítása érdekében.

Szerinted hogyan működhet egy jó állam? Küldj egy rajzot nekünk, amelynek a témája az államhoz kapcsolódik, rajzold le, milyennek képzeled el a jó államot!

Pályázati kategóriák

  • 1-2. osztályosok,
  • 3-4. osztályosok,
  • 5-6. osztályosok,
  • 7-8. osztályosok,
  • gyógypedagógiai vagy speciális fejlesztő iskolába járó 1-8. osztályos sajátos nevelési igényű gyermekek.

A teljes pályázati felhívás itt érhető el.

A NAV és az MNB kiadmányozási anomáliája

Összefoglaló

a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV), valamint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) kiadmányozási anomáliája miatt határozatainak semmisségével kapcsolatban

az Alkotmánybíróság és a Kúria illetékes jogegységi tanácsa által meghozott döntésekről

Megjelent a Magyar Közlöny 2019. évi 12. számában, 2019.01.30. napján a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi-Polgári Jogegységi Tanácsa által meghozott, a közigazgatási határozatok semmisségével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1/2019. KMPJE jogegységi határozata.

A közelmúltban számtalan per indult a Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) ellen azon az alapon, hogy a NAV által kiadott határozatot nem a döntés meghozatalára jogosult személy, az ún. hatáskör gyakorlója írta alá, hanem a helyettese, és sok esetben az aláírásból a helyettes személye sem volt beazonosítható. A közigazgatási bíróságok ezekben a perekben a NAV határozatát rendszerint megsemmisítették és a NAV-ot új határozat meghozatalára kötelezték.

A hibásan kiadmányozott NAV-határozatok ügyében a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiumának vezetője kezdeményezett jogegységi eljárást, arra hivatkozással, hogy a bíróságok ítélkezési gyakorlata nem egységes.

Ezeknek az ügyeknek a központi kérdése az, hogy egy adminisztrációs hiba az adóhatóság részéről járhat-e azzal a következménnyel, hogy az adóhatóság végérvényesen elesik az adó beszedésétől. A bíróságok eddig szigorú és az adóhatóságokra nézve kedvezőtlen álláspontot képviseltek. A Kúria jogegységi határozata azonban elveszi a kérdés élét, mert a kiadmányozás körében elkövetett hibát nem tekinti semmisségi oknak.

A Kúria hét bíróból álló jogegységi tanácsa (melynek elnöke Dr. Darák Péter, a Kúria elnöke volt) az eljárása során figyelembe vette a Legfőbb Ügyész nyilatkozatát, továbbá a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Közigazgatási Jogi Tanszékének álláspontját, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszéke egyetemi tanárának véleményét is, továbbá az Alkotmánybíróság egy tavalyi – ugyancsak a kiadmányozás kérdéskörét érintő – határozatát is.

A Kúria bírái a jogegységi határozatban arra a következtetésre jutottak, hogy a polgári jogban a semmisség anyagi jogi kategória, amelynek elsősorban a szerződéses jogviszonyokban van jelentősége, ezzel szemben a közigazgatási eljárási jogban a semmisség eljárásjogi jogfogalom, amely a hatósági döntésekhez kapcsolódik. A semmisség tárgyának és jellegének alapvető eltérései miatt a közigazgatási hatósági eljárási törvényben foglaltak értelmezéséhez a polgári jogban kimunkált értelmezés és joggyakorlat közvetlen iránymutatásul nem szolgálhat.

A közigazgatási döntés kiadmányozójának aláírásával kapcsolatos hiba vagy hiányosság önmagában nem eredményez semmisséget, hanem csak eljárási jogszabálysértésnek minősül. A Kúria álláspontja szerint nincs akadálya annak, hogy az adóhatósági döntést ne személyesen a hatáskör gyakorlója, hanem egy általa kijelölt más személy írja alá, kiadmányozza, és önmagában az sem teszi semmissé az így kiadmányozott határozatot, ha az aláíró személye az aláírásból nem beazonosítható. Mindez természetesen csak akkor igaz, ha az eljárás egészéből, a döntés külső megjelenéséből, tartalmából megállapítható, hogy ténylegesen melyik hatóság járt el, valamint, hogy a hatóságnak volt-e jogszabályon alapuló hatásköre az ügyben történő eljárásra, döntéshozatalra.

Hasonló kérdésben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) határozatainak semmisségével kapcsolatban is indultak eljárások. Az ügyben az Alkotmánybíróság 23/2018. (XII. 28.) számú AB határozata (megjelent: Magyar Közlöny 2018. évi 215. szám, 2018.12.28.) megállapította, hogy a Kúria Kfv.I.35.676/2017/10. számú ítélete alaptörvény-ellenes, mivel sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglaltakat, ezért azt megsemmisítette.

Az AB határozat tartalma alapján az indítványozó Magyar Nemzeti Bank alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Kúria és a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéletei ellen. Az ügy előzményeképpen a Magyar Nemzeti Bank ellenőrizte egy befektetési társaság működését, majd kezdeményezte a társaság felszámolását, és vizsgálatot indított a társaság igazgatósági tagjával szemben. A vizsgálat eredményeképpen az igazgatósági tagot felügyeleti bírság megfizetésére kötelezték egy olyan határozatban, amelyet a Bank egyik alelnöke írt alá ún. „átruházott kiadmányozási jogkörben” eljárva, a „Pénzügyi Stabilitási Tanács (PST) felhatalmazása alapján”. A megbírságolt igazgatósági tag a kiadmányozás visszásságaira hivatkozva kérte a határozat hatályon kívül helyezését. Az elsőfokú bíróság hatályon kívül is helyezte azt, mivel álláspontja szerint a Pénzügyi Stabilitási Tanács hatáskörének elvonásával az alelnök saját nevében hozta meg a határozatot. A Kúria az elsőfokú bíróság jogerős ítéletét hatályában fenntartotta, és az alkotmányossági kérdésben érdemi és végleges döntést hozott.

Az Alkotmánybíróságnak az ügyben azt kellett megvizsgálnia, hogy a kiadmányozás fogalmának a Kúria ítéletében foglalt értelmezése sérti-e az indítványozó tisztességes eljáráshoz fűződő jogát. A testület ennek megítélésekor elemezte a jogszabályi környezetet, a szabályozás célját és a konkrét ügy tényállását is. Míg a Kúria szerint a kiadmányozás lényegében a döntés aláírásával szinonim fogalom, addig a jogalkotó a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény módosítása kapcsán egyértelműen utalt a rugalmasabb döntéshozatalra irányuló szándékára. A bíróságoknak a jogszabályokat a jogszabály céljára tekintettel kell értelmeznie, a Kúria ezzel szemben – az Alkotmánybíróság álláspontja értelmében az alaptörvénybeli kötelezettsége ellenére – nem vette figyelembe a jogszabály célját. A meghozott bírói döntés önkényessé vált, mert kilépett abból a jogértelmezési keretből, amelyet számára az Alaptörvény előírt. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította a Kúria ítéletének alaptörvény-ellenességét, és azt megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság megjegyezte: nem tekinti feladatának a bírósági jogalkalmazás felülvizsgálatát, csupán annak alkotmányos kereteinek betartását ellenőrzi, különös tekintettel a bírósági jogértelmezésnek az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt lényeges elemeire, valamint különös tekintettel a jogszabályi célhoz kötött jogértelmezési alapelv vizsgálatára.

A kiadmányozás fogalmának tartalma eltérő a hatósági eljárások és a bírósági eljárások esetében. A bírósági eljárásoknál a bíró a hatáskör címzettje és gyakorlója is egyben, helyette más nem járhat el. Ezzel szemben a közigazgatási (és ezen belül a hatósági) eljárásokban a hatáskör címzettje a közigazgatási szerv, gyakorlója a szerv maga vagy valamely vezetője, illetve alkalmazottja, azaz elválhat egymástól a hatáskör címzettje és gyakorlója. Ebből következően a kiadmányozás is mást jelent a kétféle eljárásban. A bíróság esetén a kiadmányozás csak a bíró, illetve a bírói tanács által meghozott és aláírt döntés további példányainak hitelesítését jelenti. A közigazgatási, és főként a hatósági eljárásban a kiadmányozás emellett a hatáskör gyakorlását, a döntés tényleges meghozatalát is magában foglalja. A kiadmányozási jog e gyakorlása ténylegesen nem érinti a hatáskört, csupán a látszólagos hatáskör-átruházás egyik esetét valósítja meg. A látszólagosság azt jelenti, hogy ténylegesen nem az a személy vagy testület (jelen esetben a PST) gyakorolja a hatáskört, akire nézve azt a jogszabály megállapította, hanem annak felhatalmazása alapján egy belső szabályzatban (jelen esetben ügyrendben) a hatáskör címzettje által feljogosított személy, akinek eljárási cselekményeit és döntéseit azonban a hatáskörrel rendelkező hatóságnak kell betudni. A hatáskör címzettje és gyakorlója közti megkülönböztetést a hatósági eljárások gyakorlatában számos szükségszerű (pl. a hatáskör címzettje jogi személyként ténylegesen nem képes eljárni), vagy hatékonysági, gazdaságossági megfontolás (az elintézendő ügyek nagy száma) indokolhatja, mint ahogy ez a jelen ügyben is történt. Ezen megfontolások figyelembe vételével az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt, észszerű és gazdaságos célra vonatkozó jogszabály-értelmezési kötelezettségeknek az MNB törvényben foglalt kiadmányozás fogalmának azon értelmezése felel meg, amely lehetővé teszi a PST érintett hatósági döntései meghozatalának delegálását.

A döntéshez párhuzamos indokolást csatolt Dr. Pokol Béla, Dr. Szabó Marcel és Dr. Varga Zs. András alkotmánybíró, különvéleményt fűzött Dr. Czine Ágnes, Dr. Dienes-Oehm Egon, Dr. Hörcherné Dr. Marosi Ildikó, Dr. Salamon László, Dr. Schanda Balázs, Dr. Stumpf István és Dr. Szalay Péter alkotmánybíró.

Az összefoglaló tárgyát képező jogegységi határozatot, valamint az Alkotmánybíróság határozatát a következő linken lehet megtekinteni:

https://kuria-birosag.hu/hu/joghat/12019-szamu-kmpje-hatarozat

https://magyarkozlony.hu/dokumentumok/73efdda9c9a98bdeef9bb3e929310557aac38a36/megtekintes

Bővebb információkért kattintson IDE.

 

FELHÍVÁS: önkéntes közérdekű tevékenység ellátására

FELHÍVÁS

Egyesületi önkéntes közérdekű tevékenység ellátására

A 2018-ban létrejött Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület hiánypótló jelleggel a hazai közigazgatási jog és azon belül is a közigazgatási eljárási jog kutatását, a vonatkozó jogalkalmazás segítését és fejlesztését tekinti alapvető céljának.

Az Egyesületünk egy olyan elhivatott csapat kezdeményezésére jött létre, akik már eddig is elkötelezettek voltak a közigazgatási eljárásjog kutatása, elemzése, megfelelő gyakorlati alkalmazása iránt. Ennek megfelelően alapító tagjaink között egyetemi oktatók, kutatók, gyakorlati szakemberek foglalnak helyet.

Az Egyesületünk célja a közigazgatási szakemberek tevékenységének gyakorlati és elméleti támogatása, a közigazgatási szakemberállomány jogalkalmazási tevékenységének fejlesztése, és a közigazgatás különböző területein tevékenykedők együttműködésének a támogatása.

E célkitűzések mentén az Egyesület egy olyan szakmai fórum létrehozását tűzte ki célul, amely lehetőséget biztosít a hazai hatósági és egyéb közigazgatási eljárási jogalkalmazásban munkálkodó gyakorlati szakemberek, illetve a tudomány képviselői számára, hogy megvitathassák a közigazgatási eljárásjogi, különösen a közigazgatási hatósági jog egyes szabályozási kérdéseit, áttekinthetik és közösen megoldhatják azokat a felmerülő gyakorlati problémákat, amelyek egy-egy jogszabály-módosítás alkalmával módszertani problémákat okoznak a jogalkalmazásban.

Az Egyesület szervezeti keretei között lehetőség nyílik továbbá arra, hogy a tagok közösen készüljenek fel a mindenkori közigazgatási eljárásjogi változásokra, az Egyesület által felvetett témakörökben tudományos és szakmai vitákat, konferenciákat tartsanak és egyéb rendezvényeken vegyenek részt.

A megfogalmazott célok elérése érdekében Egyesületünk kiterjedt szakmai tevékenységet kíván folytatni: nyomon kívánja követni a közigazgatási eljárásjog kurrens és a gyakorlati jogalkalmazás tekintetében releváns témáit és igyekszik minderről tájékoztatni a közigazgatási eljárásjog iránt érdeklődőket.

Az érdeklődők bővebb információkat honlapunkon találhatnak (www.keje.hu).

Az Egyesület 2019-ben számos szakmai programot tervez: konferenciákat, workshopokat, versenyeket, amelyek megszervezéséhez önkénteseket keresünk a közérdekű önkéntes tevékenységről szóló 2005. évi LXXXVIII. törvény előírásai szerint.

A közérdekű önkéntes tevékenység önkéntes jogviszony keretében végezhető, amely a fogadó szervezet és az önkéntes között megkötött önkéntes szerződéssel jön létre. Az Egyesület számára végzett önkéntes tevékenységért díjazás nem jár.

Jelentkezni a keje@keje.hu e-mail címre küldött szakmai életrajzzal lehet 2019. március 1. napjáig.

Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület

Állásfoglalás az eljárás megszüntetése és a hiánypótlás vonatkozásában

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület Állásfoglalása

az eljárás megszüntetése és a hiánypótlás vonatkozásában

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület (a továbbiakban: KEJE vagy Egyesület) célja a közigazgatási szakemberek tevékenységének gyakorlati és elméleti támogatása, a közigazgatási szakemberállomány jogalkalmazási tevékenységének fejlesztése, és a közigazgatás különböző területein tevékenykedők együttműködésének a támogatása.

E célkitűzések mentén az Egyesület egy olyan szakmai fórum létrehozását tűzte ki célul, amely lehetőséget biztosít a hazai hatósági és egyéb közigazgatási eljárási jogalkalmazásban munkálkodó gyakorlati szakemberek, illetve a tudomány képviselői számára, hogy megvitathassák a közigazgatási eljárásjogi, különösen a közigazgatási hatósági jog egyes szabályozási kérdéseit, áttekinthetik és közösen megoldhatják azokat a felmerülő gyakorlati problémákat, amelyek egy-egy jogszabály-módosítás alkalmával módszertani problémákat okoznak a jogalkalmazásban.

Ennek keretében az Egyesület a hozzá érkező szakmai kérdéseket a legjobb tudása szerint igyekszik megválaszolni. Az Egyesület állásfoglalása semmilyen kötőerővel nem rendelkezik, az a tagok cizellált egyéni véleményét tükrözi.

1. A kérdésben szereplő tényállás

„A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) lehetővé tette az eljárás megszüntetését a hiánypótlás nem teljesítését követően, azonban az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) erre már nem biztosít lehetőséget.

A hatóságok többsége a hiánypótlást egyfajta nyilatkozattételnek tekinti és megszünteti a hiánypótlás elmaradása esetén is az eljárást, amely értelmezésünk szerint nem megfelelő megoldás, hiszen a két eszköznek más-más a célja.

Azt az elvet képviseljük, hogy kizárólag a nyilatkozattétel elmaradására lehet eljárást megszüntetni.

Ezért áthidaló megoldásként a hiánypótlással egyidejűleg nyilatkozattételre is felhívjuk az ügyfeleket – ahol lehetséges –, így a hiánypótlás és azzal együtt a nyilatkozattétel elmaradása eredményezi az eljárás megszüntetését.

Amennyiben azonban csak hiánypótlásra történt meg a felhívás, úgy az eljárás megszüntetésének nincs helye, csak a kérelem elutasításának arra hivatkozással, hogy az eljárás hivatalból nem folytatható és a tényállás tisztázására tett kísérletek meghiúsultak, ami igencsak aggályos lehet, hogy egy másodfokú eljárásban vagy a közigazgatási bíróság előtt mennyire állja meg a helyét, figyelemmel arra, hogy a kérelem azért lett elutasítva, mert a tényállás nem tisztázott.

Önök hogyan értelmezik az Ákr. ezen szakaszait, milyen megoldást tudnának javasolni esetünkben?”

 

2. Az Egyesület álláspontja

Az eljárás megszüntetése hiánypótlás elmaradása esetén

A tényállásban hivatkozott Ket. szakasz ekképp rendelkezett:

31. § […]

(2) A hatóság az eljárást megszüntetheti, ha az ügyfél a kérelmére indult eljárásban a hiánypótlásra való felhívásnak nem tett eleget, és az erre megállapított határidő meghosszabbítását sem kérte, illetve nyilatkozattételének elmaradása megakadályozta a tényállás tisztázását.

Következésképpen a hatóság mérlegelési jogkörében megszüntethette az eljárást, amennyiben az alábbi konjunktív feltételek fennálltak: az eljárás kérelemre indult, az ügyfél a hiánypótlásra való felhívásnak nem tett eleget, nem kérte a megállapított hiánypótlási határidő meghosszabbítását, továbbá a nyilatkozattételének elmaradása megakadályozta a tényállás tisztázását.

A Ket. vitatható kötőszóhasználatából fakadóan nem teljesen egyértelmű az „illetve” kötőszót követő tagmondat jelentéstartalma, ugyanakkor a nyilatkozattétel elmaradása összefüggésben áll a hiánypótlásra való felhívással, amiből következik, hogy a Ket. nyilatkozattételként értékeli a hiánypótlásra való felhívásra benyújtott hiánypótlást.

Az Ákr. 44. §-a értelmében:

ha a kérelem a jogszabályban foglalt követelményeknek

a) nem felel meg, vagy

b) megfelel, de a tényállás tisztázása során felmerült új adatra tekintettel az szükséges,

az eljáró hatóság határidő megjelölésével, a mulasztás jogkövetkezményeire történő figyelmeztetés mellett, ha törvény vagy kormányrendelet másként nem rendelkezik egy ízben hiánypótlásra hívja fel a kérelmezőt.

Ezzel összefüggésben az Ákr. 47. § alapján:

(1) a hatóság az eljárást megszünteti, ha

[…]

b) a kérelmező ügyfél a hatóság felhívására nem nyilatkozik, és ennek hiányában a kérelem nem bírálható el, és az eljárást hivatalból nem folytatja,

[…]

Ennek értelmében a hatóság az eljárást abban az esetben szünteti meg, ha a kérelmező ügyfél a hatóság felhívására nem nyilatkozik és a nyilatkozat hiányában a kérelem nem bírálható el és az eljárást hivatalból nem folytatja. A hiánypótlásról szóló 44. § értelmében „[…] az eljáró hatóság […] egy ízben hiánypótlásra hívja fel a kérelmezőt.” A hiánypótlásra történő felhívás szűkebb tartalommal bíró fogalom, mint a nyilatkozattételre történő felhívás, ugyanakkor e – „a többen benne foglaltatik a kevesebb” – jogelv alapján a hiánypótlásra történő felhívás – éppen az említett jogelv következtében – egyúttal nyilatkozattételre történő felhívásként is értékelendő, következésképpen a hiánypótlási felhívásra benyújtott ügyféli „válasz” nyilatkozatnak minősül.

A hiánypótlásra az Ákr. értelmében két esetben van lehetőség: a) egyrészt, ha a kérelem a jogszabályban foglalt követelményeknek nem felel meg; b) másrészt, ha a kérelem a jogszabályban foglalt követelményeknek megfelel, de a tényállás tisztázása során felmerült új adatra tekintettel szükséges. Következésképpen mindkét esetkör a kérelemhez kapcsolódik; vagy annak nem jogszabályi követelményeknek megfelelően benyújtott volta okán, vagy éppen a benyújtott kérelemmel kapcsolatosan felmerült új adatra tekintettel a tényállás tisztázása érdekében.

Megjegyzendő, hogy az Ákr. szóhasználatából következik, hogy hiánypótlásra nem csupán a kérelmező ügyfél hívható fel, hanem a kérelmező is, mely tágabb kategóriát jelent. Az Ákr. 35. §-a szerint ugyanis „(1) A kérelem az ügyfél olyan nyilatkozata, amellyel hatósági eljárás lefolytatását, illetve a hatóság döntését kéri jogának vagy jogos érdekének érvényesítése érdekében. […] (4) E § rendelkezéseit az eljárás megindítására irányuló kérelmen kívüli egyéb, az eljárás valamennyi résztvevőjének az eljárással összefüggő kérelmeire is megfelelően alkalmazni kell.

Emlékeztetünk arra is, hogy az Ákr. külön fejezetben szabályozza a kiskorú, a cselekvőképtelen és a cselekvőképességében részlegesen korlátozott nagykorú, valamint a fogyatékossággal élő személyek által tett nyilatkozatok feltételeit (Ákr. 29. §).

Az eljárás megszüntetésére vonatkozó 47. § (1) bekezdésének b) pontja kizárólag a kérelmező ügyfél vonatkozásában teremt lehetőséget az eljárás megszüntetésére a fentiekben meghatározott esetben. Kiemelendő továbbá, hogy az Ákr. törvényjavaslatához fűzött miniszteri indokolás értelmében „a kérelmet benyújtó ügyfél esetén, amennyiben megtagadja a nyilatkozattételt, és ennek hiányában nem lehet eldönteni az ügyet, úgy az eljárást meg kell szüntetni. A megszüntetési ok tehát nem vonatkozik azon ügyfelek nyilatkozataira, akik nem mint kérelmezők szerepelnek az eljárásban. Az ő esetükben egyéb eszközöket kell választania a hatóságnak – például eljárási bírság –, hogy ösztönözzék őket az együttműködésre.

Az Ákr. a Ket. szabályaihoz képest számos ponton átalakítja az ügyfél nyilatkozatára vonatkozó rendelkezéseket; megnöveli annak súlyát, szerepét, amely egyúttal nagyobb felelősséget is ró az ügyfelekre, mert bizonyos esetekben a nyilatkozat – az azzal ellentétes bizonyítékok hiányában – elsődleges bizonyítási eszközzé válhat.

Ellentétben a Ket.-tel (amely ezt csak az irat tekintetében engedi meg), az Ákr. általános jelleggel lehetővé teszi – amennyiben jogszabály nem zárja ki ennek lehetőségét –, hogy a bizonyítékot az ügyfél nyilatkozatával pótolhassa, amennyiben annak beszerzése nem lehetséges (Ákr. 64. § (1) bek.). Ilyen esetben azonban az ügyfelet figyelmeztetni kell a valótlan tartalmú nyilatkozattétel jogkövetkezményeire is.

Az Egyesület álláspontja, hogy az ügyfél az eljárás során bármikor nyilatkozatot, észrevételt tehet, sőt azt akár meg is tagadhatja, viszont kérelemre induló eljárásban ennek következményeivel számolnia kell. Ezt fejezi ki az Ákr. 5. § (1) bekezdése, amelynek értelmében a nyilatkozattétel lehetőség. A hatóság tényfeltárási kötelezettsége körében bizonyítása a szabad bizonyítás elvére és a bizonyítékok szabad mérlegelésére épül. Ennek körében a hatóság maga választja meg a bizonyítás eszközeit és azokat szabadon mérlegelve hozza meg döntését. Hangsúlyozzuk, hogy az alapelvek érvényre juttatása az eljárás minden résztvevőjének kötelezettsége. Az Ákr. 5. § (2) bekezdése kimondja, hogy „a közigazgatási hatóság az ügyfél és az eljárás egyéb résztvevője számára biztosítja, hogy jogaikról és kötelezettségeikről tudomást szerezzenek, és előmozdítja az ügyféli jogok gyakorlását”. Amennyiben a kérelem hiányos vagy a tényállás tisztázása ezt indokolja, a hatóság intézkedésével olyan megoldást kell találnia, amely kifejezi és érvényre juttatja az ügyféli jogok és érdekek minél szélesebb körben történő érvényre juttatását. Ehhez kapcsolódóan lényeges szerep jut a konkrét ügyben a hatóság mérlegelésének, valamint döntéseinek a fokozatosság figyelembevételével való meghozatalának, ami a közigazgatási jogviszonyokban a bizalmi elv erősödését, tágabb értelemben pedig a jogbiztonságot szolgálja.

Állásfoglalás a döntés módosítása elkésett fellebbezés, valamint a másodfokú hatóságra irányadó ügyintézési határidő és a függő hatályú döntés vonatkozásában

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület Állásfoglalása

a döntés módosítása elkésett fellebbezés, valamint a másodfokú hatóságra irányadó ügyintézési határidő és a függő hatályú döntés vonatkozásában

A Közigazgatási Eljárási Jogi Egyesület (a továbbiakban: KEJE vagy Egyesület) célja a közigazgatási szakemberek tevékenységének gyakorlati és elméleti támogatása, a közigazgatási szakemberállomány jogalkalmazási tevékenységének fejlesztése, és a közigazgatás különböző területein tevékenykedők együttműködésének a támogatása.

E célkitűzések mentén az Egyesület egy olyan szakmai fórum létrehozását tűzte ki célul, amely lehetőséget biztosít a hazai hatósági és egyéb közigazgatási eljárási jogalkalmazásban munkálkodó gyakorlati szakemberek, illetve a tudomány képviselői számára, hogy megvitathassák a közigazgatási eljárásjogi, különösen a közigazgatási hatósági jog egyes szabályozási kérdéseit, áttekinthetik és közösen megoldhatják azokat a felmerülő gyakorlati problémákat, amelyek egy-egy jogszabály-módosítás alkalmával módszertani problémákat okoznak a jogalkalmazásban.

Ennek keretében az Egyesület a hozzá érkező szakmai kérdéseket a legjobb tudása szerint igyekszik megválaszolni. Az Egyesület állásfoglalása semmilyen kötőerővel nem rendelkezik, az a tagok cizellált egyéni véleményét tükrözi.

1. A kérdésben szereplő tényállás

a) A döntés módosítása elkésett fellebbezés alapján

Ahogyan azt korábbi állásfoglalásukban megerősítették, az elkésett fellebbezés visszautasítása az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) szabályozási rendszerében a másodfokú hatóság hatáskörébe tartozik. A napokban azzal a jogalkalmazási kérdéssel szembesültünk, hogy a fellebbezés elkésettsége esetén az elsőfokú hatóság módosíthatja-e – nem saját hatáskörben, hanem – a fellebbezésre tekintettel, az Ákr. 119. § (3) bekezdése alapján a döntését, ha az ügyfél fellebbezésében foglaltakkal maradéktalanul egyet ért, és erre tekintettel megállapítja, hogy a fellebbezéssel támadott döntése jogszabálysértő?

Véleményünk szerint több megoldási lehetőség is kínálkozik jelen ügyben, kérdéses azonban számunkra, hogy mindegyik megfelel-e az eljárásjogi szabályoknak, illetve az Ákr. szellemének:

  1. Az Ákr. szövegének leginkább megfelelő eljárás álláspontunk szerint az lenne, ha az elsőfokú hatóság – függetlenül attól, hogy a fellebbezésben foglaltakkal egyet ért – a fellebbezést felterjesztené a másodfokú hatósághoz. A másodfokú hatóság a fellebbezést – elkésettsége okán – visszautasítja; majd az ügyirat első fokra való visszaérkezését követően az elsőfokú hatóság módosítja a döntését az Ákr. 120. § (1) bekezdése alapján, saját hatáskörben. Ez az eljárás elhúzódásához vezethet, ami különösen annak fényében indokolatlannak látszik, hogy az elsőfokú hatóság már az elkésett fellebbezés felterjesztésekor tudja, hogy a döntését mindenképpen módosítani fogja.
  2. Mivel jelen esetben a fellebbezés nem az ügy érdemére kiható, hanem eljárásjogi tartalmat hordoz, ezért nem tartjuk kizártnak, hogy az elsőfokú hatóság a fellebbezési eljárástól függetlenül – az Ákr. 120. § (1) bekezdése alapján, saját hatáskörben – módosítsa a döntését. Amennyiben a másodfokú hatóság egyben felügyeleti jogkör gyakorlására is jogosult, ez magában hordozza annak a veszélyét, hogy egyébként érzékelve az elsőfokú döntés anyagi jogszabályt sértő jellegét, a fellebbezés visszautasításával egyidejűleg felügyeleti eljárást indít, és az Ákr. 121. § (2) bekezdése alapján maga orvosolja az elsőfokú döntés hibáját, és megváltoztatja azt. Ebben az esetben előállhat olyan helyzet, hogy mindkét hatóság „rendbe teszi” anyagi jogilag az elsőfokú döntést, az így keletkező két döntés azonban eljárásjogilag egy abszurd helyzetet idéz elő, amit ismételten rendezni szükséges. Ez az anomália elkerülhető azzal, ha az elsőfokú hatóság – az Ákr. 120. § (1) bekezdése alapján – a döntést már a fellebbezés felterjesztése előtt módosítja, és erről a fellebbezés felterjesztésében tájékoztatja a másodfokú hatóságot. Ezzel a megoldással anyagi jogilag a lehető legrövidebb időn belül nyugvópontra juthat az ügy, másrészt eljárásjogilag is meg fog felelni az Ákr. rendelkezéseinek, mert párhuzamosan a másodfokú hatóság döntést fog hozni a fellebbezés visszautasításáról. (Ugyanakkor bármilyen csekély is a valószínűsége, mégsem zárható ki a lehetőségek közül, hogy a másodfokú hatóság a fellebbezés elbírálása során arra az álláspontra jut, hogy a fellebbezés nem késett el.)
  3. A harmadik lehetőség álláspontunk szerint az lenne, ha az elsőfokú hatóság – függetlenül attól, hogy érzékeli a fellebbezés elkésettségét – nem terjesztené fel a másodfokú hatóság részére a fellebbezést, hanem (mivel a fellebbezésben foglaltakkal maradéktalanul egyet ért) azt módosítaná, de nem saját hatáskörben, hanem az Ákr. 119. § (1) bekezdése alapján. Ezzel az opcióval egyrészt az ügy megoldása során elkerülhető az 1-2. pont szerinti – a bürokráciát növelő – hivatalbóli eljárások megindítása, mert az elsőfokú hatóság anyagi jogilag a 119. § szerinti eljárásban rendezi az ügyet. Másrészt az ügyintézés idejét tekintve is ez a leggyorsabb megoldás, és mint ilyen ez szolgálja leginkább az ügyfél érdekeit. A jogalkotó az Ákr. megszületése során – a törvény indokolásában is megjelenítve – arra az álláspontra jutott, hogy az alapelveknek – azok elvi jellegén túl – normatív tartalmat kíván tulajdonítani, amelyek közvetlenül végrehajthatóak. Ezt figyelembe véve, az ügyféli jogok gyakorlását a hatóság úgy tudja a leginkább előmozdítani, ha a fellebbezés elkésettsége ellenére az elsőfokú döntést ő maga módosítja, és a fellebbezést nem terjeszti fel a másodfokú hatósághoz.

Kérdésünk tehát, hogy az elsőfokú hatóság módosíthatja-e a döntését a fellebbezésre tekintettel akkor, ha a fellebbezés elkésett. Vagy az Ákr. 119. § (1) bekezdését lényegében úgy kell értelmezni, hogy „Ha a – határidőben benyújtott – fellebbezés alapján a hatóság megállapítja, hogy döntése jogszabályt sért, azt módosítja vagy visszavonja.”?

b) A másodfokú hatóságra irányadó ügyintézési határidő és a függő hatályú döntés

Az Ákr. 111. §-a szerint a jogorvoslati eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Az Ákr. 9. fejezete sem az ügyintézési határidő (illetve ezzel összefüggésben a sommás és teljes eljárás), sem a függő hatályú döntés vonatkozásában nem rendelkezik az általános szabályoktól való eltérésről. Ugyanakkor egyes esetekben akár az Ákr. 50. §-ának, akár 41-43. §-ának az alkalmazásakor aggályokat vethet fel azok alkalmazása; különösen igaz ez a függő hatályú döntésre.

Kérdésünk, hogy

  • értelmezhető-e a másodfokú eljárásban a sommás eljárás jogintézménye?
  • az előző kérdésre adott választól függően a másodfokú eljárásban az ügyintézési határidő mindig 60 nap, avagy másodfokon is lehet-e 8 napos az ügyintézési határidő?
  • ki kell-e adni – a feltételek fennállása esetén – másodfokon is függő hatályú döntést?

 

2. Az Egyesület álláspontja

a) A döntés módosítása elkésett fellebbezés alapján

Az Ákr. 120. § (1) bekezdése értelmében:

ha a hatóság megállapítja, hogy a másodfokú hatóság, a felügyeleti szerv vagy a közigazgatási bíróság által el nem bírált döntése jogszabályt sért, a döntését annak közlésétől számított egy éven belül, legfeljebb egy ízben módosítja vagy visszavonja.

Az idézett törvényhely szószerinti értelmezése nem zárja ki azt, hogy a folyamatban lévő fellebbezési eljárásban is alkalmazható legyen a döntés saját hatáskörben történő módosítás jogintézménye. Azonban ez számos, az ügyfelek érdekeit is sértő, s egyúttal átláthatatlan – ezáltal jogbizonytalanságot eredményező – helyzethez vezethet.

Példaként említhető olyan eset, amikor egyidejűleg létezik egy nem végleges elsőfokú határozat, egy módosított elsőfokú határozat – amellyel szemben egyébként ugyanolyan jogorvoslat nyílik meg, mint az eredeti határozat esetén –, és a folyamatban lévő fellebbezési eljárásban potenciálisan születhet egy, az igazolási kérelmet visszautasító, tehát önálló jogorvoslattal támadható végzés, illetve akár egy másodfokú döntés is. Ha elfogadná az elsőfokú hatóság módosítását a másodfok, úgy egy megszüntető végzés, amennyiben nem, úgy kérdés, hogy felügyeleti jogkörben, vagy fellebbezés alapján járna el. Összegezve, a jogalkalmazás számára sem, és az ügyfelek számára sem eredményezne átlátható helyzetet az ilyen típusú eljárás, amely végső soron a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét eredményezné.

Szintén fontos kiemelni, hogy az elsőfokú hatóságnak nincs mérlegelési lehetősége abban, hogy a fellebbezést felterjeszti-e a másodfok számára, hiszen a másodfokú hatóságnak van hatásköre dönteni mind a fellebbezési kérelem, mind pedig az igazolási kérelem tárgyában.

A felmerült problémával kapcsolatban, analógiaként a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény 83. §-a szerinti, a jogsérelem közigazgatási úton való orvoslása kiemelendő. E jogintézmény lényege, hogy a döntést hozó szerv vagy felügyeleti szerv a közigazgatási per alatt módosítja vagy semmisíti meg a döntését azzal a céllal, hogy a keresetlevélben nevesített jogsérelmet orvosolja. Azonban ez a hivatalbóli jogorvoslat nem előzi meg az ügyfél kérelmére indult közigazgatási pert. A felperesnek nyilatkoznia kell arról, hogy a közigazgatási szerv orvoslását elfogadja-e vagy kereseti kérelmét az új döntésre is kiterjeszti. Ennek elvi alapját az képezi, hogy a hatóság hivatalbóli eszközökkel ne tudja elzárni az ügyfelet a kérelemre induló jogorvoslatoktól a támadott döntés visszavonásával vagy módosításával (végső soron, ne vonja el a bíróság döntési jogkörét).

Az Ákr. IX. fejezetében a jogorvoslati eszközöket a jogalkotó ugyan nem fokozatosságuk sorrendjében helyezte el, az ott meghatározott „sorrendet” azonban mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a kérdés megítélésekor. Az ügyfél rendelkezési jogát szem előtt tartva a kérelemre induló jogorvoslati eljárások szerepelnek a lista tetején (közigazgatási per, fellebbezés), ezeket „kiegészíti” a döntést hozó szerv általi módosítás vagy megsemmisítés. Kifejezve, hogy ezen jogintézmények alkalmazására – nem kizárólagosan, de – tipikusan és elsősorban a jogorvoslati kérelemre tekintettel szokott sor kerülni. A hivatalbóli jogorvoslatok alkalmazására rendkívüli esetekben kerül sor, elsősorban az objektív jogvédelem (közérdek) biztosítása érdekében. Az Ákr. szabályozási rendszerében a hivatalbóli eljárások célja az esetleges jogrendszerbeli anomáliák, kirívó jogszabálysértések kezelése.

Az Ákr. említett 120. § (1) bekezdése végső határidőt – főszabályként egy év – jelöl a döntés módosítására vagy visszavonására nézve, kezdő nap hiányában döntés esetén annak meghozatala tekintendő annak az időpontnak, amelytől a hivatalbóli jogorvoslati eljárásnak helye van. A döntés saját hatáskörben történő módosítására, visszavonására irányuló eljárás megindításának tekintetében az Ákr. időbeliségre nem tartalmaz rendelkezést. Azonban amennyiben van lehetőség fellebbezésre, a döntés véglegessé válása olyan előfeltétel lehet, amelynek teljesülnie kell az említett, hivatalbóli jogorvoslati eljárás megindulásához.

Jogalkotói és rendszertani értelmezés alapján a kérelemre induló jogorvoslati eljárások szolgálnak az esetleges jogszabálysértő döntések elsősorbani orvoslására. A fellebbezési eljárásban a másodfokú szerv számára minden lehetőség a rendelkezésre áll, hogy a jogszabálysértést felderítse és véglegesen orvosolja. A felterjesztési határidő alatt lefolytatható döntés-módosítási eljárásban például a tényállástisztázás tekintetében korlátozottabbak a lehetőségek. Az elsőfokú – döntést hozó – hatóság ugyanakkor nem vonhatja el a másodfokú szerv hatáskörét azzal, hogy nem várja meg, míg az érdemben eldönti az ügyet.

A fokozatosság jogszabályi rögzítése nélkül is, az ügyfél rendelkezési joga általánosságban megelőzi a hivatalbóliságot, ezzel ellentétes értelmezés esetében a döntés saját hatáskörben történő módosítása, visszavonása iránt indított eljárás kiüresítené az ügyfél fellebbezési jogát.

Az Egyesület álláspontja szerint tehát a helyes, illetve az ügyfelek érdekeit is figyelembe vevő jogalkalmazói gyakorlat, amely az eljárás hatékonyságát és a költségtakarékosságot is elősegíti az, ha az elsőfokú hatóság elkésett fellebbezés esetén is, az Ákr. rendelkezéseinek megfelelően felterjeszti a másodfoknak a fellebbezést, illetve az igazolási kérelmet, és kifejti álláspontját a másodfokú hatóságnak, akinek lehetősége van a jogszerű döntést meghozni. Amennyiben a másodfokú hatóság elutasítja az igazolási kérelmet, úgy már lehetőség van az Ákr. 120. §-a alapján az elsőfokú hatóságnak saját döntését módosítani, visszavonni.

b) A másodfokú hatóságra irányadó ügyintézési határidő és a függő hatályú döntés

Tekintettel az Ákr. 111. §-ára – azaz, hogy a „[…] jogorvoslati eljárásban e törvény rendelkezéseit az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.” – a másodfokú hatóságra (speciális jogszabályi előírás hiányában) az általános ügyintézési határidőket kell alkalmazni azzal, hogy az egyes eljárás típusok vonatkozásában természetesen érvényesülnie kell az Ákr. 40-41. §-ban foglaltaknak. Következésképpen az automatikus döntéshozatali eljárásra vonatkozó 24 órás határidő alatt kell meghoznia a másodfokú hatóságnak a döntést, amennyiben i) azt törvény vagy kormányrendelet megengedi, ii) a hatóság részére a kérelem benyújtásakor minden adat rendelkezésére áll, iii) a döntés meghozatala mérlegelést nem igényel, és iv) nincs ellenérdekű ügyfél; míg 8 nap alatt hozandó meg a döntés amennyiben i) a hiánytalanul előterjesztett kérelem és mellékletei, valamint a hatóság rendelkezésére álló adatok alapján a tényállás tisztázott és ii) nincs ellenérdekű ügyfél. Megjegyzendő, hogy az alap (első) fokú eljárás típusától független a másodfokú eljárás abban az értelemben, hogy például egy teljes eljárásban lefolytatott alap (első) fokú eljárás esetén is van lehetőség sommás eljárásban elbírálni a jogorvoslatot, amennyiben a sommás eljárásra vonatkozó törvényi feltételek fennállnak (ez természetesen fordítva is igaz).

Az Ákr. 43. §-ában szabályozott függő hatályú döntés csak és kizárólag az alap (első) fokú eljárás esetében bír relevanciával, tekintettel a jogintézmény természetére. Mindemellett az Ákr. 43. § (1) bekezdése értelmében: „[a] hatóság – az e §-ban meghatározottak szerint – az eljárás megindításától számított nyolc napon belül függő hatályú döntést hoz.” Az »eljárás« szó alapvetően az alap (első) fokú eljárásra utal, tekintettel azon tényre, hogy az Ákr. a jogorvoslati eljárás esetén az egyes jogorvoslati jogintézményekkel együtt használja az »eljárás« kifejezést; továbbá a függő hatályú döntés az alap (első) fokú eljárás megindításához kötődik.

Alternatív vitarendezés: mediáció (közvetítés) a közigazgatásban

Alternatív vitarendezés: mediáció (közvetítés) a közigazgatásban

Régóta bizonyosság, hogy az alternatív vitarendezési módszerek és ezen belül a mediáció (közvetítés) alkalmazhatónak bizonyulnak közjogi, hatósági jogviszonyokban is (pl.: versenyfelügyeleti-, médiafelügyeleti és hírközlési eljárások, gyámhatósági eljárások, stb.).

A szakirodalmi és gyakorlati példák, valamint a nemzetközi eredmények is igazolják, hogy a mediációnak, (magyar jogi szóhasználattal: közvetítésnek) nagy szerepe lehet a problémás ügyek hatékonyabb, szélesebb konszenzuson alapuló rendezésében a felek egyirányú, kölcsönös érdekei megteremtésének köszönhetően. Emellett a közvetítés előnye a módszer viszonylagos gyorsasága, a felek rendelkezési jogának kiterjesztése, valamint a közigazgatási tevékenység során a kevésbé képviselt szempontoknak is hangsúlyosabban figyelmet szentelő döntéshozatal. Fontos tényező a közigazgatás szerepének újraértelmezése okán az a szociológiai szempontból is jelentős helyzet, hogy a közjogi eljárásban érintett fél nem áll azonos szinten az eljárás másik pólusán álló féllel, ami egyébként is sajátos jogvédelmi eszközök és garanciák biztosítását és alkalmazását teszi szükségessé a közjogi eljárásokban. Ennek a nehezen áthidalható érdekellentétnek a feloldásában segíthet a közvetítés. Azokban a közjogi hatósági eljárásokban, ahol már alkalmazást nyertek a mediatív, közvetítő jellegű technikák, a módszer bevált és igazolhatóan működik, tartalmát tekintve pedig magasabb értékűvé, könnyebben követhetőbbé, ügyfélközpontúvá teszik az eljárások lefolyását és azok végső rendezését. Éppen ezért ösztönzőleg hat és kívánatos is más eljárástípusokban is a bevezetése. A mediáció alapvető célja, hogy a felek megtalálják a megoldást a közöttük fennálló konfliktus rendezésére az általuk meghatározott módon, amely a jövőben is fenntartható lesz.

Az Európai Unióban a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítés egyes szempontjairól szóló Európai Parlament és a Tanács 2008/52/EK irányelve vezette be a mediációt, amely polgári és kereskedelmi ügyekben keretet biztosít a határon átnyúló közvetítéshez. Az irányelv 2008 májusa óta hatályos és előírja, hogy az európai tagállamok (Dánia kivételével), hogyan vezessék be a szükséges törvényi, rendeleti és közigazgatási intézkedéseket. Bár a rendelkezés csak a határon átnyúló vitákra vonatkozik, nem korlátozza a tagállamokat, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek lefedik mind a határon átnyúló, mind a nemzeti közvetítői eljárásokat.

Magyarországon a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény szabályozza a mediációt, amely 2003. március 17. napján lépett hatályba. A törvény értelmében a közvetítés olyan sajátos permegelőző, konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, melynek célja a vitában érdekelt felek kölcsönös megegyezése alapján – a vitában nem érintett, harmadik személy (közvetítő) bevonása mellett – a felek közötti vita rendezésének megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása. A közvetítő feladata, hogy a közvetítés során pártatlanul közreműködjön a felek közötti vitát lezáró megállapodás létrehozásában. Közvetítői eljárásra akkor van lehetőség, ha abban a felek kölcsönösen megállapodnak és azt a törvény nem zárja ki. A közvetítői eljárásban létrejött megállapodás nem érinti a feleknek azt a jogát, hogy a vitás ügyben igényüket bírósági vagy választottbírósági eljárás keretében érvényesítsék. A törvény által szabályozott közvetítői tevékenység körébe nem tartozik bele a külön törvényben szabályozott más közvetítői vagy békéltetői eljárás, továbbá a választottbírósági eljárás során lefolytatandó közvetítés.

A mediáció és a bírósági eljárás között fennálló különbség leginkább az eljárási szabályok, célok, következmények közötti eltérésben mutatkozik meg. Magyarországon 2008 óta van lehetőség az átjárásra a polgári per és a közvetítői eljárás között. A bíróság a per bármely szakaszában megkísérelheti, hogy a felek a jogvitát vagy annak egy részét egyezséggel rendezzék. Ennek lehetőségéről a bíró tájékoztatja a természetes személy feleket. 2012 júliusában teremtették meg a törvényi alapját a bírósági közvetítésnek, amelyet az ország bíróságain folyamatosan és fokozatosan vezettek be.

Nagy áttörés, különösen a közigazgatás hazai fejlesztésének, átláthatóvá tételének, hatékonyságának növelése mellett a közigazgatási gyakorlat, illetve a közigazgatási tevékenységekre vonatkozó szabályozás tekintetében, hogy a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény hatálybalépésével, 2018. január 01. napjától kezdődően a közigazgatási perekben is lehetőség nyílik a közvetítői eljárás igénybevételére. Ennek jelentősége többek között az is, hogy a hatósági döntés és az annak meghozatalát célzó eljárás hangsúlyosabban és közvetlenebb módon figyelembe veheti az ügyfél vagy az egyéb érdekelt felek szempontjait, így jelentős befolyással lehet a döntés ügyfél általi elfogadására, önkéntes végrehajtására, amely másfelől a minden eljárásjogi szabályozás fontos eleme és kifejezett célja.

 

Az alábbi linken olvashatóak a Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon sikeresen lezárult közigazgatási közvetítői eljárásról szóló bírósági szakemberek által megfogalmazott vélemények: https://www.jogiforum.hu/hirek/40013